Dura Máté: A pusztai templom

Ott van a tengersík róna közepette,
Haragos századok harczolnak felette,
Az lerontá tornyát, ez fergetegével
A templomhajónak hátulját dönté el.

Két oldala áll még, mint a test csontváza
S esd az időnek, hogy kimélje, ne bántsa.
A vén idő hallgat, de ráül a romra
S hol legépebb a fal, ott kezdi és bontja.

Tejfehér uszályu felhők járnak-kelnek,
A szent hely romlásán dörögve könyeznek:
Te vén idő, tudd meg, hogy az istent bántod,
Mikor e szent helynek falait rongálod.

Meg is szakad néha a templom romlása,
Tovább megy az idő, hogy hát ne is lássa;
De emberek jőnek, kő kő után dobban
S egész szekerekkel viszik tova onnan.

Igy, mit tűrni látszik idő és természet,
Azon emberektől nincs semmi kimélet.
Egyikét fösvénység ördögei küldék,
Másikát sarkalá az égető szükség.

De áll azért a rom, mint a multak váza,
Az eltünő élet képeit példázva.
Éltünk: elenyésztünk. Ez az egész élet.
Egy kis szikra, mely e fagyos földre tévedt.

Évek után új év, századokra század,
A jövőre ismét egy újabb kor támad:
S a mit egyik épit, lerontja a másik,
Hol az imádkozott, ez vígadva játszik.

Ide is eljárnak gond nem űzött népek,
Virágarczu lányok, gyorsvérü legények
S honnan egykor a hit az egekbe szállott,
Ott most szilaj nóta kergeti a tánczot.

De ha jön az éjjel és a világ csendes,
Még csak a denevér s a bagoly se repdes,
A mint a kétszarvu hold fellép az égre:
Lassanként gyülemlik a szentegyház népe.

Lágy szellem-alakok végetlen csoportja
Csengő énekléssel vonul be a romba.
S az, a ki ezt látja, az a pásztorember
Térdre esik némán, igaz érzelemmel.

Megújul az oltár, palástos szolgája
Isteni hitéből lángokat rak rája.
Régi imádságát lemorzsolja szépen
S egy sincs köztük, ki meginogna hitében!

A dal pacsirtája is ide száll reggel,
Itten imádkozik vidám, meleg kedvvel,
S az a repkény ottan a külső oldalban
S az a mohanép is fohászkodik abban.

A szentegyháznak meg vézna tető-karja
Szinte reszket, mintha mozdulni akarna,
Mintha egy világot tartana ölelve,
Mintha most is buzgó népe volna benne.

Dura Máté: Rajongás

Kereslek a nagy emberáradatban,
Mely az utczák medrében kavarog,
Kereslek, űzlek lázzal, szakadatlan,
Mint a futó hab a futó habot;
Ki nem fáradva, soha nem pihenve
Siklom keresztül az örvényeken,
Csak egy a czél: eljutni közeledbe,
Csak egy a hit: hogy megjelensz nekem.

Az élet javarészét elpazarlám,
Reményimet csalódás ölte meg,
Ha csüggtem is a vágyak édes ajkán:
Kétség gyötörte, marta keblemet.
És oda lett ábrándos ifjuságom,
Mint a kalitból tovaszállt madár;
De szebb valót cserélne minden álmom,
Csak te kerülnél az utamba már!

Oh hol vagy, hol vagy? százszor ujra kérdem,
Amint a gátló árral küzködöm.
Oh hol talállak? A fényben, sötétben?
Kivül, belől az én kis körömön?
S ha meglellek: rám borulsz-e zokogva,
Szűz, tiszta szivvel, mint egy új világ?
Vagy meg se látsz, mint a hab többi fodra,
Kiket hitvány önérdek űz tovább?!

De bárhol élsz és bárminő alakban
Futod is a rózsás ösvényeket:
Tudom, hogy szép lelked, nagy jellemed van
És szebb és jobb vagy, mint a képzelet!
Fölfogom vágyid mindenik parányát,
Mint te, szerelmem, gondolatomat;
Oh már is a boldogság kéje jár át:
Látom ragyogni fényes arczodat.

A halhatatlanságért éltem eddig,
A hír tövise fakadt nyomomon.
Vigadjon rajtam, ki jobbat cselekszik,
Gyülölni vagy megvetni nem fogom.
Csak az fáj, az önt a lelkembe vádat,
Annak gyötrelme, kínja, átka bánt:
Hogy az isteni aranyifjuságnak
Gyönyörein, üdvén nem osztozánk!

Oh jer hát, jer hát, akadj már utamba,
Hadd éljük együtt a jelent, jövőt!
Más karján, vagy önnönmagunkra hagyva:
Az életet elvesztjük mielőbb.
A föld, az ég, hogy minket elszakaszszon,
A sors, a végzet nem lehet kaján –
Jer hát szivemre, gyönyörű menyasszony,
Te kedves, dicső, eszményi leány!

Dura Máté: Sirok között

Sírok között bolyongva, megcsap
Az elmúlás lehellete,
Úgy érezem: én se vagyok több,
Mint a fa hulló levele!
Ha testileg megszűntem élni,
Idők vihara elsodor,
Anyagom, e csipetnyi por,
Benne lehet a falevélben,
Nem sejtve: éltem vagy nem éltem.

Névjelző fejfák, kőkeresztek
Csak eltűnő, rideg tanúk,
Azt hirdetik, a földi létben
Számunkra sir a közös ut,
Néptörzsek, hegyek leomolnak,
Létünk örök átváltozás,
De benne a föltámadás
Minden porszemben, kis parányban;
Hamuban is a régi láng van.

Tudásunk nyíltan igazolja:
Porból vagyunk, porrá leszünk,
Egy pillanat, fényes jelenség,
Öntudatos, szép életünk.
A hány elem, mind visszakéri,
Mit csontjaink közé rakott:
A tüz-értelmet, anyagot –
S folyik tovább testünk erélye,
Világföntartó működése.

A végtelen anyag a Térben,
Napgömbünk is atalakúl,
Nagy alkotója összezúzza
Földünket irgalmatlanul.
Ez sorsa a fénynek, erőnek,
Naprendszer, porszem egyre megy,
Nincsen kiváltság, égi kegy!
Mégis birkózva jéggel, tűzzel,
Térben, időben nem vészünk el!

Élünk tovább a nagy Tejutnak
Tán százezer uj csillagán,
De szerteszórva, öntudatlan.
Minő alakban? Az talány.
Szivemből gyöngy, vagy drágakő lesz,
Agyamból fényes napsugár,
Mely egy Mindenséget bejár;
Mig két kezem, sziklákba nyomva,
Vulkánok láváját kidobja.

Volt anyagom csak meg se sejti,
Hogy uj körében mit művel
Ujabb erő uj tettre készti,
Körforgását végezni kell!
Ha tudná, hogy már mint eszes lény,
Eszményi czélért küzködött,
Tán szétrobbantná a ködöt,
Mely akkor is el fog terülni
S az emberek agyát megüli.

De hátha az erők határát
Nem látja meg gondolatunk?
A Mindenség nagy műhelyébe
Lehetetlen pillantanunk?!
Mert a Természet tesz kivételt,
Nem tartja a törvényt, szabályt,
Teremthet olyan emberpárt,
Mely visszanéz tisztán a múltra
S hogy százszor élt s fog élni, tudja

Ily czéllal kéj volna az élet,
Imádnék a nagy Végtelent,
Megáldanék a földi sorsot,
Amért sok szépet, jót teremt,
Elhinnők, hogy a Mennyben élünk,
Föl is fogunk támadni, még
Fölöltjük lelkünk szép mezét;
Mely énünktől elválhatatlan –
Hajh, szörnyű tény, csak – gondolatban!

Tengerek, bányák üregében
Porló hamvak, ne féljetek,
A Teremtésben nincs atom, mely
Elveszthetné az életet!
Élünk, leszünk minden időben
Mindenségbetöltő anyag,
Uj czélt keresve, hallgatag,
Mit nem látni, nem hinni szenten,
Vagy kikerűlni lehetetlen!

Dura Máté: Hol vagy vihar?

Hol vagy vihar, ki szent őrületedben
Felzúditád a népek tengerét,
Hogy a melynek még rabbilincse csörren,
Önnön kezével zúzza, tépje szét,
S hogy romjaidon, rút rabiga, gazság,
Győzelmet üljön a világ-szabadság!

Hol vagy vihar? A mindenség terének
Melyik világán lángol most heved?
Hogy e szegény, ez isten-verte népet
Megint a porba rogyni engeded,
Hogy ott, ha lelke szégyenére lázad,
Megássa sírját önmaga s fajának.

Mert az a nép, mely egykor lángolóan,
Imádva leste ajkad szózatát:
Satnyul erőben és anyai szóban,
Hogy veszni látja meggyilkolt honát.
És sülyed, sülyed, oh nagy isten, jobban
S mélyebbre, mint a sötét korszakokban.

Pedig pokolkín népet veszni látni,
Mely egykoron tudott alkotni hont;
Sujtá bár kéz, ellenség, vagy baráti:
Függetlenül megtartani viszont.
S mely mint egy feltámadt hatalmas isten,
Annyi csodát tett, bár elhagyta minden!

És valahány csepp vére földre hulla,
Mindannyiból új honfi állt elő
És esküdött trónod elé borulva,
Hogy hagyja el ég, isten, ész, erő
Előbb, mintsem hogy ő elhagyna téged.
És vagy kivív, vagy meghal harczban érted!

Tapsolt neki a tettre lelkesült föld
S örömriadva nézte harczait,
Melyeknek babérja mindig örökzöld
És fénye megteremti álmaid.
Ugy élsz, rajongsz e boldogitó hitben,
Mint egy hadakat vezető kis isten.

S ezt már feledte e dicső magyar nép,
Feledni tudta, birta ez időt,
Hogy szive, az, inkább mért nem szakadt szét,
Mert harczban a halál nemesb, dicsőbb!
De most ott mélyen, a kipusztulásban?
Szakadj meg lelkem, halni hogy ne lássam!

Hol vagy vihar? Adj lángot ostorodnak,
S sujtsd el fölötte, bár igaz fiad!
Lángszavaid talán még hatni fognak,
És benne az önérzet fölriad
S föllép a tettek diszes szinpadára
És a világ ismét ragyogni látja.

Hol vagy vihar, gazok korbácsolója
S feltüzelő népek jogérzetét?
Jöttöd jelét e szörnyü csend mutatja
S egy új világ majd műved szellemét.
Jőj hát, deritsd ránk a menny tiszta napját,
Hadd légyen az egész földön szabadság!