Szavaid még fülembe csengenek:
“Élj boldogul, a jó Isten veled!”
– Velem van-e az Isten? nem tudom,
Amit érzek, csak bú és fájdalom.
Zizeg a lomb, az erdő elborul,
Nem hajnallik már, hanem alkonyul,
Nem is a tavasz árnya, fénye int:
Az őszi szél az, ami meglegyint.
Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden;
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.
A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.
Itt állok, gondtól borítottan,
Életem komor alkonyán, –
Virágot, fényt csak te adsz nékem,
Én csillagom, én rózsafám!
Mit a hírnév! mit a dicsőség!
A tömeg tapsol s elfeled.
Búban, nyomorban nincs veled más,
Csak az a szív, mely hűn szeret.
Nyomom veszhet a sivatagban,
Borulhat éjek-éje rám –
Örökre élek szerelmedben,
Én csillagom, én rózsafám!
Ha boldog akarsz lenni igazán,
Adok neked, szívem, egy jó tanácsot:
Ne fuss, kérlek, a boldogság után.
Maradj nyugodtan s nézz magad körül:
Sok szenvedő bolyongja a világot,
Kit sorsa ver s ki sohasem örül.
Vállán teher, örök könnyek szemében,
Soh’sem lát jó napot, áldó eget,
Öli a nyomor, üldözi a szégyen…
Hajolj le hozzájuk védőn, híven,
S köztük – ha őket boldoggá teszed –
Meglásd, magad is boldog léssz, szívem!
“Úgy-e apám, az ég,
A szép csillagfátyol –
Távol van mitőlünk?”
– Szédítően távol!
“S isten úgy-e azért
Lakik a magasban,
Hogy mindent jól lásson?”
– Azért lakik ottan.
“Odaszállni mért nincs
Az embernek szárnya?”
– Fiam, az imádság
Fölemel hozzája!
Lehajtják fejük’ a virágok,
A madár pihenőre száll,
Emelkedik az est dagálya,
Mindjobban terjed a homály.
Szívem is fáradt. Halkabban ver.
Pillámra szender árnya ül,
S lelkemet, mint napot a felhők,
Halk álmok sullogják körül.
Úgy rémlik, mintha messze vízről
Valami nagy zaj zsongana,
Mintha felém az örök álmok
Hullámraja tolongana.
De mire hozzám ér s fölöttem
Szomorún, éjlőn összecsap:
Zajából itt csak siketítő,
Álomtalan, nagy csend marad…
Nincs nála istenibb lény a világon,
Nincs nála szeretőbb és szenvedőbb.
Haladjunk tiszta szívvel nyomdokában,
Kövessük őt!
Nagy lelkéből a jóság fénye árad
S napként világít minden bú előtt.
Egész valója irgalom, bocsánat.
Kövessük őt!
Hittel hajol le Lázár nyomorához,
Magához emeli a szenvedőt;
Vérző igaznak igaz könnyel áldoz…
Kövessük őt!
Előtte nincs különbség. Ember: ember.
A szívet nézi, a rejtett redőt.
Keze csak áld, csak simogat, de nem ver,
Kövessük őt!
Nehéz útjának tövis a virága,
De példájánál nincs nagyobb, dicsőbb,
Amerre jár – akár a Golgothára –
Kövessük őt!
Az élet: láz, a munka: égés,
A nap küzdelme hajsza csak.
Dulakodunk a betevőért,
Kergetnek dicsvágy és harag.
Öklözzük egymást jobbra, balra,
Ha kell, ölünk lépten-nyomon.
Elfordulunk az égiektől,
Kapkodunk hitványságokon.
S ez így tart, így megy mindhalálig,
Míg végre benned, óh Uram,
Hívságtól menten, lárma nélkül,
Elszunnyadunk mindannyian.
Isten, te vagy az én pajzsom,
Te vagy az én erős váram.
Sehol nincsen nyugodalmam
Csak benned van bátorságom.
Hasztalan tör rám a végzet,
Balszerencse minden átka:
Tenger vész közt megfogódzom
Hitem biztos horgonyába.
Vesszőzhet vad, viharos éj,
Nem rémít, ha csapkod, lángol:
Erős karod megragad és
Kivezet az éjszakából.
Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!
Én voltam az a szilaj, vad legény,
Ki szenvedélye zúgó tengerén,
Szívét tépdesve száguldozta át
Az örvényt meg az éjszakát?!
Én voltam az a dacos férfi, én,
Ki egykor az egeket döngetém,
És a világot tettvággyal teli,
Újjá véltem teremteni?!…
Mintha kiégtem volna teljesen,
El-eltünődöm szenvedélytelen;
Fölöttem hideg téli csillagok…
Vihar voltam, most csend vagyok.
Árva madár tévelyeg a magasban –
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.
Hol vagytok ti boldog álmok, víg napok?
Csüggedt lelkem romok között andalog,
Magam is rom! – Kiket egykor szerettem:
Bús árnyakként suhannak el felettem.
Vészes éjjel villám csapkod a romra –
Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül.
Minden álom, minden emlék fáj neki
S gyászénekét összhang nélkül tördeli:
A távolból úgy hangzanak dalai,
Mintha sírna, sikoltozna valaki.
