Endrődi Sándor: Őszi dal

Szavaid még fülembe csengenek:
“Élj boldogul, a jó Isten veled!”
– Velem van-e az Isten? nem tudom,
Amit érzek, csak bú és fájdalom.

Zizeg a lomb, az erdő elborul,
Nem hajnallik már, hanem alkonyul,
Nem is a tavasz árnya, fénye int:
Az őszi szél az, ami meglegyint.

Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden;
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.

Endrődi Sándor: Tanács

Ha boldog akarsz lenni igazán,
Adok neked, szívem, egy jó tanácsot:
Ne fuss, kérlek, a boldogság után.

Maradj nyugodtan s nézz magad körül:
Sok szenvedő bolyongja a világot,
Kit sorsa ver s ki sohasem örül.

Vállán teher, örök könnyek szemében,
Soh’sem lát jó napot, áldó eget,
Öli a nyomor, üldözi a szégyen…

Hajolj le hozzájuk védőn, híven,
S köztük – ha őket boldoggá teszed –
Meglásd, magad is boldog léssz, szívem!

Endrődi Sándor: A sok ábrándból…

A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.

Itt állok, gondtól borítottan,
Életem komor alkonyán, –
Virágot, fényt csak te adsz nékem,
Én csillagom, én rózsafám!

Mit a hírnév! mit a dicsőség!
A tömeg tapsol s elfeled.
Búban, nyomorban nincs veled más,
Csak az a szív, mely hűn szeret.

Nyomom veszhet a sivatagban,
Borulhat éjek-éje rám –
Örökre élek szerelmedben,
Én csillagom, én rózsafám!

Endrődi Sándor: Én voltam?…

Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!

Én voltam az a szilaj, vad legény,
Ki szenvedélye zúgó tengerén,
Szívét tépdesve száguldozta át
Az örvényt meg az éjszakát?!

Én voltam az a dacos férfi, én,
Ki egykor az egeket döngetém,
És a világot tettvággyal teli,
Újjá véltem teremteni?!…

Mintha kiégtem volna teljesen,
El-eltünődöm szenvedélytelen;
Fölöttem hideg téli csillagok…
Vihar voltam, most csend vagyok.

Endrődi Sándor: Árva madár…

Árva madár tévelyeg a magasban –
Én istenem, beh magamra maradtam!
Sivatag lett nekem ez a szép világ,
Beborulva látom minden csillagát.

Hol vagytok ti boldog álmok, víg napok?
Csüggedt lelkem romok között andalog,
Magam is rom! – Kiket egykor szerettem:
Bús árnyakként suhannak el felettem.

Vészes éjjel villám csapkod a romra –
Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül.

Minden álom, minden emlék fáj neki
S gyászénekét összhang nélkül tördeli:
A távolból úgy hangzanak dalai,
Mintha sírna, sikoltozna valaki.

Endrődi Sándor: Esti hangulat

Lehajtják fejük’ a virágok,
A madár pihenőre száll,
Emelkedik az est dagálya,
Mindjobban terjed a homály.

Szívem is fáradt. Halkabban ver.
Pillámra szender árnya ül,
S lelkemet, mint napot a felhők,
Halk álmok sullogják körül.

Úgy rémlik, mintha messze vízről
Valami nagy zaj zsongana,
Mintha felém az örök álmok
Hullámraja tolongana.

De mire hozzám ér s fölöttem
Szomorún, éjlőn összecsap:
Zajából itt csak siketítő,
Álomtalan, nagy csend marad…

Endrődi Sándor: Kövessük őt

Nincs nála istenibb lény a világon,
Nincs nála szeretőbb és szenvedőbb.
Haladjunk tiszta szívvel nyomdokában,
Kövessük őt!

Nagy lelkéből a jóság fénye árad
S napként világít minden bú előtt.
Egész valója irgalom, bocsánat.
Kövessük őt!

Hittel hajol le Lázár nyomorához,
Magához emeli a szenvedőt;
Vérző igaznak igaz könnyel áldoz…
Kövessük őt!

Előtte nincs különbség. Ember: ember.
A szívet nézi, a rejtett redőt.
Keze csak áld, csak simogat, de nem ver,
Kövessük őt!

Nehéz útjának tövis a virága,
De példájánál nincs nagyobb, dicsőbb,
Amerre jár – akár a Golgothára –
Kövessük őt!

Endrődi Sándor: Az élet: láz…

Az élet: láz, a munka: égés,
A nap küzdelme hajsza csak.
Dulakodunk a betevőért,
Kergetnek dicsvágy és harag.

Öklözzük egymást jobbra, balra,
Ha kell, ölünk lépten-nyomon.
Elfordulunk az égiektől,
Kapkodunk hitványságokon.

S ez így tart, így megy mindhalálig,
Míg végre benned, óh Uram,
Hívságtól menten, lárma nélkül,
Elszunnyadunk mindannyian.