Eötvös József: A megfagyott gyermek

Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára űl, zokog
Az árva kis fiú:
“Anyám, oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!”

Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körűl, de itt
A holtak hantjain

Mély nyúgalom uralkodik;
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra, – felsohajt,
S mély álomba merűl.

És ím az árva boldogúl,
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.

Szive még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott –
Meghaltak kínjai.

1833.

Eötvös József: Tanács

Oh nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élte nedveit,
De felfelé hajt minden erejével,
S az éghez nyujtja lombos ágait.

Így tégy te ember, kit e földhöz kötnek
A sors, s ezer szükség vas karjai;
Bár innen élsz, ez nem elég körödnek,
Magasabbak küzdelmed czéljai.

Áldást a szív csak így terjeszt körére,
Egész pályánk hasznos csak így lehet:
Miként nagyobb árnyékot vet földjére
A tölgy, mennél magasbra nőhetett.

1845.

Eötvös József: Holdvilág.

Ha a nap leszállva eltűnt,
Mint egy fényes képzelet,
S a sötét éj fátyolával,
Elterűl a föld felett:

Szívesen andalgok akkor
A harmattelt réteken,
És a hallgató természet
Nyúgodalmat ád nekem.

Mint ha aggnak homlokára
Hint ezüstöt az idő,
S nyúgodalmat nyer végtére
A sokáig szenvedő:

Úgy talál e föld nyugalmat,
Ha a nap lement,
És a holdvilág magasról
Rá ezüstöt önt.

1834

Eötvös József: Dalnok és király

Szélvész üvölt, – a tenger
Egy sajkát zúg körűl,
Rajt’ egy öreg király és
Egy ifju dalnok űl.

S mig korona övedzi
Az aggnak ősz haját,
Még fris babér az ifju
Redőtlen homlokát.

“Mit ér mostan hatalmam, –
Szól búsan a király; –
Ki annyi harczban győzött,
Dicsetlen sírt talál.

A nép könnyen felejti
Meghalt királyait,
Csak a ki jutalmazza,
Említi tetteit”.

“Isten veled, szerelmem! –
A dalnok énekel; –
Isten veled örökre,
Ifjadnak halni kell.

Ha majdan énekemnek
Ismétled hangjait,
Gondolj reám is akkor,
Ki némán fekszem itt.

Elég gyönyört találtam,
Ne sírj, oh kedvesem:
Szerettem, énekeltem,
És ez elég nekem”.

S a tenger inkább ordít,
A szél inkább fütyül,
A sajka szirtre vetve,
Törötten elmerűl. –

Megszűnt a vész, nyugodtan
Áll a tenger megint,
A holdvilág felkelve,
Reá ezüstöt hint.

A dalnok fris babérja
Fenn úszik tükörén:
Az aggnak koronája
Temetve fenekén.

1835.

Eötvös József: Álom

Egy álmot álmodék régmúlt napokban,
Csodásan bájost s mélyen kínosat.

Magam valék, megnyílt az ég felettem,
Leszállt egy angyal fényes távolából,
S fejemre tett egy rózsakoszorút,
Oly illatost, olyan virágozót,
Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét:
Szerelmet adtam, jó ifjú, neked, –
Így szólt az angyal, bájjal rám tekintve.

S míg ott ülék gyönyörnek érzetében,
Hervadni kezdtek a nyiló virágok,
A zöld levél sárgulva húllt alá,
S tövis-koszoru vérzé homlokom,
Hogy szívem már nem birta kínja terhét:
Szerelmet adtam, jó ifjú, neked, –
Így szólt az angyal, búsan rám tekintve.

Oh álom volt a rózsa s a tövis,
Álom, mely többé vissza nem jövend.

1839.

Eötvös József: Panaszok

Az ágon függ remegve
A zöld levél,
Körűlte vígan szállong
Az esti szél.

Mért kell lekötve lennem? –
Sohajtozik –
Zöld a mező s rajt minden
Virágozik.

De én az ághoz kötve
Csak rab vagyok,
A szép mezőn veled nem
Szállonghatok’.

S a szellő átsuhanva
A rét felett,
Magával visz egy száraz
Falevelet.

Mért kelle elszakadnom –
Szól bús szava –
A törzsről, hol az élet
Oly szép vala?!

Kit elragadt tövéről
A végezet,
A földön nem talál az
Más nyughelyet’.

1847.

Eötvös József: Végrendelet

Ha majdan átfutottam
Göröngyös útamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad:

Márvány szobor helyébe,
Ha fenmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevűlni fog.

És sírjatok egy könnyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könnyet, mert szeretett.

1848.

Eötvös József: A kisértet

A kertben áll a rózsa
Pirúlva bájolón,
Nincs párja szép nemében
A lombos bokrokon.
Nincsen delibb a föld körén,
Tavasznak nincs édesb tömény.

S a lyány jön a virághoz:
“Ah bájoló virág,
Mért vesznél ösmeretlen?
Hadd lásson a világ.”
A lomb elrejti kelyhedet,
Virúlj te itt szivem felett.

És ím a hölgy s a rózsa
Egymással mennek el,
Ez illatot lehelve,
Az vígan énekel.
S miként az illat a dal vegyül,
Gyönyörrel telt a táj körül.

De hő a lyányka keble,
Nem jó pihenni ott,
Hol szív dobog szeretve;
S a rózsa hervadott,
Búsan lehajtja szép fejét,
Elillatozta életét.

De boszút áll halottan
Mosolygó gyilkosán,
Mint egy rém kóborolva
A szép arczok haván,
S bármerre fordúl ellene,
Ott áll piros kisértete.

1837

Eötvös József: Mohács

Eldődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején;
Több illat tölti a virágokat,
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfiszív honáért vérezett.

Oh ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
És szelleme a sír körűl marad,
Tettekre intvén az utódokat.

1847.