Faludi Ferenc: A Szüz Máriához

Ó Istennek kedvese,
Szentléleknek jegyese,
Szüz Mária, ritka kincs!
Isten után mássad nincs.

Téged ég-föld magasztal,
Nagy királynéjának vall,
Mária, méltóságod nagy,
Angyaloknál feljebb vagy

Szüz méhedben fogadtad,
Szüz emlővel szoptattad,
Szüzen szülted fiadat,
Mindenható uradat.

Kiss nyájadat oltalmazd,
A bünt tőle távaztasd,
Te légy a mi gyámolunk,
Könyörülő asszonyunk.

Engedd: téged kövessünk,
Tiszta szivvel szeressünk,
Égjen bennünk ez a tüz,
Hozzád, kegyességes Szüz!

Faludi Ferenc: Az Ur Jézushoz

Jézus, szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Buzgón szeret tégedet;

Nem azért, hogy üdvezüljen,
Tüzre, kinra ne kerüljen, –
Másként szeret tégedet.

Ingyen Uram, te szerettél,
Teremtettél, megszenteltél,
Megváltottál engemet:

Ugy, én szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Ingyen szeret tégedet.

Ebben a hív szeretetben,
Hóltig való tiszteletben
Vigan ontom véremet,

Vigan néked én Istenem,
Drága kincsem és mindenem,
Feláldozom éltemet!

Faludi Ferenc: A feszülethez

Szüzek, iffjak sirjatok,
Méllyen szomorkodjatok,
Keseregjen minden sziv,
A ki Jesussához hiv.

Nincsen abban irgalom,
Hozzád busgó fájdalom,
A ki téged meg nem szán,
Ó Jézus, a keresztfán.

Gyenge testén sebeit,
Vérrel buzgó kékeit
A ki látja és nem sir,
Élő hittel az nem bir.

A kősziklák repednek,
Nap és hold setédednek,
Minden állat megindul,
Csak a bünes nem busul.

Szállj szivedbe, sirasd meg
Büneidet; gondold meg:
Hogy az Isten fia vólt,
A ki érted igy meghólt!

Faludi Ferenc: Útravaló

Ne marasszuk, elmehet,
Amint tetszik, úgy vehet
A faképtől végbúcsút;
Előtte az országút!

Már elindult jókorán,
Sebespostán szaporán:
A kakas is megörült,
Vígan szólott, hogy felült.

Minden lova rúgjon fel,
A rúd szege hulljon el,
Repedjen a gyeplőszíj,
Pincetokja folyjon ki!

A forgószél kergesse,
Záporeső vezesse:
Igen finom ember volt –
Jó hogy tőlünk elpatkolt.

Faludi Ferenc: A pipárul

Hív társam, dohányos börböncém,
Te tisztítod fejemet,
Szép pipám, égő kis kemencém,
Te enyhíted mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,
És megvallom, vigasztal,
De alig tűnik s már nem látszik,
Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,
Mert így lész vége életemnek,
Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,
Úgy magad is, fontold meg,
Elcseppensz egykor véletlenül!