Fáy András: A’ Hazához

Most – midőn Hazám’ bús egének
Bíztatva nyílik szép hajnala,
Oszol a’ sűrű köd, melly hegyének
Szent bérczein mélyen fekszik vala;
A’ komor éj’ setéte szétterűl,
Rózsás szürkület váltja-fel azt,
A’ vak homály nyájas fényre derűl,
‘S minden keblet édes remény dagaszt:
Szűn a’ fülsértő rekedt ének
A’ baglyaké és denevéreké,
‘S fülmile zeng a’ szebb nap’ kőltének –
Most – én magam vesztegeljek é?
‘S kit kit izzasztván a’ köz édes teher,
Ne döngessem Diogénnel hordómat?
Nem Hazám, vétkes ki most hever
‘S tehetvén nem tesz! bírja átkomat!
Ím, csak derűlni lássam komor borúd,
– Magamnak nem szükség fénylenem –
Lássam vígan zőldelni koszorúd,
Vedd erőm, vedd éltem’, vedd mindenem!

Fáy András: Hányatás

Hányatik a’ zúdúltt tengeren egy Gálya,
Hányja ide ‘s tova a’ habok’ dagálya;
      Ó szóllj te jártas Ősz, ki a’ kormányt tartod:
Elsüllyed é? vagy kiküszdvén veszélyéből,
Végre Védistene’ kegyes ügyeltéből
      Eléri a’ veszélyt eltiltó révpartot?

Én ah én vagyok e’ hányattatott Gálya,
Engem hány balsorsom’ bús habja’ dagálya;
      Ó add tudnom te ki; fent a’ kórmányt tartod:
Ha alásüllyeszt é a’ Sors’ fergetege?
Vagy tán kiderűlvén éltem’ borúltt ege,
      Egykor elérem majd a’ békés révpartot?

Fáy András: A’ Csók

Kökényszemű leánykám,
Éltem csak a’ kiért szép,
Fejtsd-meg e’ kis mesémet:
        Van a’ világon egy kis
Portéka, van de nincs is;
Csak hang de még is édes,
Melly éltet a’ mihelyt nyer
Önn lételébe fullad,
‘S a’ semmiségbe reppen:
De édes érzeményi
Gyakran a’ sírig élnek.
Két lángra gyúltt ajaknak
Lágy öszszekoczczanása,
‘S kis szikra tőlök ejtve
Ád léttet e’ kis hangnak.
De a’ kis Ámor ezt úgy
Készíti fent az égben,
Hogy sok parányi hangot
Nectár’ levébe fullaszt,
‘S rá mézet és czukort hint,
Hogy édes, édes légyen!
Mert ím az Ámor’ áldott
Országa’ nyelve ám ő.
Nem is beszéll ezer szó
Nyilvábban e’ kis hangnál,
Nem szollhat édesebben
Apoll’ arany kobozza!
        Találod é mesémet
Kökényszemű leánykám,
Éltem csak a’ kiért szép?
Akár találd akár sem,
Egy csókot adj, ‘s azonnal
Megfejtve lesz mesécském:
Hadd lám hibáztak é ‘s hol
Festő ecsetvonásim?

Fáy András: Panasz

Mért ver illy búsan ez a’ szív?
Mért fakadoznak e’ könnyek?
Néktek elhúnytt örömeim,
Néktek ah ömlik özönnyek!

Tűnnek az öröm’ napjai,
‘S bús ködbe borúl életünk,
Sírunk sohajtunk utánok
De semmit viszsza nem nyerhetünk.

Bús szívem mit esengsz érttek
Mint a’ gyermek bábja után sír?
Nincs kegyelem az ércz sorsnál,
Nincs több öröm ‘s remény, csak – a’ sír!

Egykor én is bóldog vóltam
‘S vídám mint az öröm maga,
De alig tűne-fel hajnalom,
Már lesüllyede szép csillaga.

Most a’ bánat velem fekszik
‘S dúlja sok álmatlan éjjelem,
Az alkonyat könnyekben hágy-el
‘S könnyekben talál bús reggelem.

Meddig kínzaszsz bal Végezés?
Szűntesd bús szívem szenvedésit;
Vagy ha csak kínokra születtem,
Állítsd-el – ‘s áldalak – verésit!

Fáy András: A’ Csere

A’ csintalan leányok
Szünetlenűl perelnek
Rám, hogy nekem, kinek még
Az ajka ‘s álla táján
Csak most mohodzik a’ szőr,
Szerelmet énekelni
Nem kéne, ‘s azt se tudni
Mi fán terem ez érzés.
Ki tudna lyányainknak
Kedvekbe járni mindég?
Az ő eszek forog mint
Szent György Havában a’ nap!
Az ősz Anákreonnak
Hattyú haját nevették,
‘S most én belém akadnak,
Hogy nem vagyok korossabb.
Kár volt Anákreonnak
Nem én időmben élni;
Kár volt, hogy én az ő szép
Korába nem születtem;
Mint illenénk cserélve
Gúnyolgató de még is
Szerette Szépjeinkhez!

Fáy András: Köznépi-Dal

Jaj rózsám be szeretlek, ki sem mondhatom!
Sem éjelem sem nappalom, nem is alhatom;
       A’ szerelem dárdája
       Szívemet általjárja;
           Nincs nyugodalmam!

Másoknál a’ szerelem kurta részegség,
Nincs abban állandóság, nincs semmi hívség:
       De bennem a’ szerelem
       Egygyütt nőtt és él velem,
           ’S egygyütt hal is el!

Lepkeként fog repkedni kellemed körűl
Az imádó, ki mindegygyik károdnak örűl:
       Mindegygyik ajánl szívet,
       De egy sem ád olly hívet,
           Mint e’ láng kebel!

Ah még is hév szerelmed meghűle hozzá,
Melly éltem’ hervadását korán okozá;
       Meglássd, mint a’ fájárúl
       Leszakadt rózsa elhúll,
           Elhalok én is!

De nem vádolok senkit, ’s ámbár zokogok,
Mind veled, mind a’ Sorssal békekart fogok;
       Mert egykor bóldog vóltam,
       Mikor néked hódoltam,
           ’S te is szerettél!

Fáy András: A’ Fogadás

Elborítá már a’ mord tél zúzzal a’ kertben a’ főldet;
Hol a’ kihóltt táblák’ szélin meglátván a’ télizőldet:
Nézd Suscsim ez nem változik, igy szóllék, a’ víg kikelet,
A’ melly köntöst adott reá, abban innepli a’ telet!
Ah! így sohajt erre Suscsi, hív képe ő szerelmünknek,
Melly csak véglehelletével enyészik-el életünknek;
Én legalább fogadom hogy értted égő szeretetem
Élni fog, míg azt magammal a’ sírba el nem temetem!
Ellágyúlva szorítottam ekkor mellyemhez lyányomat,
’S koronákkal nem cseréltem vólna fel bóldogságomat!
Azomban a’ víg kikelet lemosolygott r’ánk az égről,
S’ mosolygásával elűzte a’ bús telet a’ térségről;
S’ ámbár első-szülöttével kikircsel azt felczifrázta,
De az erdőt zőld lombokkal újra még fel nem ruházta,
A’ midőn már az én Suscsim a’ barna Ferihez hajolt;
Ekkor vettem én is észre, hogy jó Suscsim is – Aszszony vólt?