Fazekas Mihály: A bölcs

Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,
S neveti az arany jármos uraságot;
Ő a természetet szabadon vizsgálja,
A képzelt jót, szépet s igazat útálja,
Ő a legnagyobb úr az egész világon,
Felyül ragyog lelke a múlandóságon,
Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából,
A valóságnak quintessentiájából;
Mert minden vagyonját szép tudományjába
Tartja, s megnemesült szíve jóságába,
Melyet a sors, légyen édes vagy mostoha,
Tőle el nem csalhat, el nem lophat soha.

Fazekas Mihály: Mint mikor a nap…

Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany színt
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
Mejjét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom beborított
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketült fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

Fazekas Mihály: Mancihoz

A hatalmas szerelemnek
Királynéja ihol jő,
Vagy talán az én szivemnek
Vívója az? ő az, ő!
Mely felséges egy munkája
A pompás természetnek,
Minden íze, porcikája
E gyönyörű termetnek!
Nincs őrajta álragyogvány,
Minden kitőlt magából,
Igy jött ki az első leány
A teremtő markából.
Mely gőgetlen rátartással
Hord egy bokor kellemet!
Mely szemérmes hódítással
Int magához engemet!
Jer! legyetek segítségim,
Ész! vitézség! istenek!
Mert elhagytak tehetségim,
Jaj! már hozzá szöktenek.
Vad nyakasság! fére! fére!
Ez a bájos tekintet
Büszke gőgöm ellenére
Hatalmamból kiintett.
Bírjad tehát szívem, eszem
S mindenem ennél fogvást,
Csak vess értek, óh győző szem!
Egy mosolygó pillantást. –
De ím, míg e kegyet kérem,
Ő megy s tán rám sem ügyel,
Vagy talán csak a szemérem
Csalja még előlem el!
De héj! ha úgy osztogatta
Venus közzénk kegyelmét,
Hogy kellemét néki adta,
Nékem csak a szerelmét;
Ha ő nem érez és csupán
Hódít, bár ártatlanul,
S az én szívem e nagy csatán
Csupán hódolni tanul! –
Fére bolygó gondolatok!
Melyeket szült a vak ész,
Kis reményim tornyozzatok,
Ím angyalom visszanéz.

Fazekas Mihály: A boldogtalan

Ki homályos magafelejtésben,
Bús gondok közt bolygó tévelygésben
Űzi nyugtát, mely régen eltűnt:
Az paradicsomától távozott,
Annak még lakhelye is átkozott,
Mert reménye pislogni megszűnt.

Liliomi kényének, kedvének
Elkorhódtak; édes érzésének
Rózsáit a szélvész levágta,
Megelégvésének ibolyáit,
Becsületének zöld borostyánit
Egy kártékony féreg kirágta.

Ti példái a hív barátoknak!
Kik környékét erős honotoknak
Fűszerezitek látatlanúl,
Violák! nem vidul balzsamtoktól,
Minden gyönyörködtető tárgyaktól
Végbúcsút vett irgalmatlanúl.

Csak az elfelejtett temetőkben,
A szomorú estike gőzökben
Kornyadoz tövisbokros útján,
Vagy egy példázgató gyászfűzfánál,
Az emlékezet esthajnalánál
Tűnődik örömnapja után.

Elgázolta minden dicsőségét,
Nyereségét és gyönyörűségét,
Közűlök nagy harccal kirontott,
Vége szeretetnek, barátságnak,
Bizodalomnak és kivánságnak,
Minden boldogságról lemondott.

Fazekas Mihály: Csokonai neve napjára

Már a tarka mezők illatos asszonya
Udvarlásra magát nem piperézheti,
Minden cifra virágit
A nap szűze leszaggatá.

Már a lanyha zefir, páfusi lantodon
Sem szunnyad, se cicáz, duzzog az olykori
Hamvas harmatozáson
S gubbaszkodva voná magát

Vénus hóna alá. A meleg estveli
Csend már a locsogó völgyre se csal, hogy ott
Nétán Lilla kerekded
Combjával leköszöntsenek

A sás közt susogó réti kisasszonyid.
Elment a meleges gólyasereg, s vele
Minden handarikázó
Nimfák eltakarodtanak.

Hagyján! a futikák menjenek, a csalárd
Pajtásság gyönyörű tűköri. Nézd drusza,
Bachus régi barátunk
Most hirdet jeles innepet.

Vivát! érjen azért annyi Mihály napot,
Amennyit csak akar. Jó drusza mink pedig
Amennyit lehet, és azt
Mind vígságba fecsérljük el.

Fazekas Mihály: Egy astronomiai értekezés után

Hogy forog-é főldünk? azt kérdeni már ma nem illik.
Azt inkább illik kérdeni: merre forog?
Ennekelőtte kik azt csak előre forogni gyaníták,
Most azt vallják, hogy visszafelé csavarog.
Még úgy lenne bajos, ha megállana, mégpedig éppen
Egy szemfényt vesztő éjtszaka állana meg:
Minthogy az ész vaksága pokol; s örök élte csak ott van,
Hol neki mennyei fény tiszta világa ragyog.

Fazekas Mihály: Szívem, eszem

Ama diós tanyából
Egy kis vidor leányka
A vízre vólt, s edénnye
A kútba visszacuppant.
Oda pattanék, kikaptam.
Ajakának és szemének
Rezgési megköszönték
Azon elandalodván,
S a hamis kicsente szívem.
Hogy szívemet kiváltsam,
Bokréta-szedni mentem,
De az ő badár szemétől
Nem leltem egy virágot.
Epret kerestem menten,
De szája bíborától
Eperre sem találék.
Szívem tehát csak ott van.
Add szép szemed, te kislyány,
S mogyorónyi szádat érte.
Ikább kipótolásba
Eszem is tiéd maradjon.

Fazekas Mihály: Ének a hosszú télhez

Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.