Feleky Sándor: Fészek az ágyúcsőben

Elhagyott vár. Ki tudja hány
Év suhant el már felette.
Egy zugában öreg ágyú
Henyél búsan, ott feledve.

Rozsda lepi. Megviselték
A viharok, ezer vészek.
Most torkában meghúzódik
Szépen egy kis madárfészek.

Honnan egykor mennydörögve
Száguldott a golyó messze,
Onnan most a gyilkos csőből
Madárdal száll zengedezve.

Csak hallgatom, csak hallgatom,
Milyen édes, szelid ének!
Nem hiszem, hogy magasztosabb
Himnusza vón a békének.

Úgy érzem, e madárnótát
A szél, messze, szertehordja.
S minden szívbe e világon
Belopódzik egy akkordja.

S lelkemben egy boldog ábránd
Csodás álmot szőni késztet:
Minden ágyúcsőben egykor
Zengő madár ver majd fészket!

S az a dal, mi onnan csendül,
Legszebb dal lesz a világon:
Valahára valóvá lett,
Dallá érett édes álom!

Feleky Sándor: Fehér szálak

A tagadás mit se használ,
Itt is, ott is előbukkan
Fejemen a fehér hajszál.

Fehér hajszál, dérbelepte.
Foszlott remény ködfelhője
Bizony gyakran szállt felette.

S ki tudja, még hányszor szállnak
Fölöttetek gond, csalódás,
Ti ezüstbe fordult szálak.

S ha csalódtam is eleget,
De szivemből most se halt ki
Az örökös hit, szeretet.

Hiszem, vallom, a mig élek,
Tiszta, nemes virágokat
Hajt titokban minden lélek.

Szilárd hittel, azt remélem,
Bűn felett győz majd az Igaz,
A mint tavasz győz a télen.

S szeretettel ölelem át
Mindazt, a ki tűr és szenved,
Mint zöld repkény a gyönge fát.

Dalolom ezt sok éve már
S dal közt alig veszem észre;
Mult a tavasz, mult a szép nyár!

Mit bánom, ha gúnyolnak is,
Hogy versem már nem divatos,
Lehet az, de sohsem hamis.

S nem is várok dicséretet,
Csak azt mondják egykor rólam:
Ábrándozott, hitt, szeretett!