Finta Zoltán: Farsangos legények rigmusa

Aki víg legényéletnek örvend,
piros virágot tűzet süvegjére
s kacagva síró, keserű kedvébe
csókizű óbort nevetve hörpent.

Mikor már kedve kövérre hízott,
bolond bánkódni életen, halálon –
“sose halunk meg!” – így rikkant a bálon,
akit a táncba bő vére hívott.

Húshagyókeddi hangos dáridón
bolond mámorban tombol s hörögve
gondolja: “ez a lány enyém örökre” –
ha felgyűlt párja ráhull ámítón.

Zálogba adott szívét cserébe
száz csalfa csókkal váltja szíve hölgye –
s csak késő hamvazószerdák böjtje
hint szürke hamut vitéz fejére.

Finta Zoltán: Kis virágének

Mikor a föld vérétől pezsdült
erdő a kontyát mind lebontja,
lengetve piros pántlikákat
igy zeng a tavasz friss heroldja:

“Május van! …S szemzett rózsarügyként
foganj meg már egy szívbe oltva
s bús bogáncsként tengő életed
legyen az öröm csipkebokra.”

De gonosz csőszök a régi búk,
most is mögöttem sántikálnak
s szűz várakozással megdobbant
szívektől visszaráncigálnak.

Lásd – ispilángi rózsaágra
tilalmas nékem itt hajolnom.
Istennek szánt rügyeimet hát
magamban mind, mind visszaoltom.