Gulyás Pál: A lámpa

A lámpa olyan mélabúsan
vetette árnyékát szobámra…
Először csupán azt gondoltam:
egy lámpa, egy parányi lámpa.

Aztán meghasadt a plafon,
a padlón megjelent a mélység –
felettem zúgó csillagok,
alattam tátongó sötétség.

S a lámpa, a parányi lámpa
megvakitotta a szemem –
s olyan vagyok, mint vén Homérosz:
nem látok, csak emlékezem.

Emlékezem az ős tájakra,
melyekkel a lelkem tele –
forog az Ókeánosz habja,
süvölt Hadész roppant szele!

Gulyás Pál: Misztikus ünnepi asztal

Az arcán fellegek árnyéka lengett,
hisz gyermekét nemrég vesztette el.
Kezében kapa volt, mellyel a hantot
akarta a gyomoktól tisztogatni.
Ruhája éjfekete volt. Haladtunk
némán a város utcáin keresztül.
S az automobilok rekedt zaja
összevegyült az út fehér porával.
Én ifju voltam, őt a morzsoló
évek nehéz sora rommá gyötörte,
és sürgető ikáruszi szavamra
csak egy megértő sóhaja szakadt.
A síneken túl nyúlt el a halottak
csendes köztársasága, melynek érc-
szavára elcsitúl az ágyudörgés.
A sírt drótrács övezte s udvarában
virágszirmok tárták ki illatos
ábrándjukat a szárnyaló időnek.
Szegény fáradt anyám halkan belépett
a rácsnak ajtaján, mint alvajáró,
kit vonz a földöntúli holdsugár.
Az árvácska barátságos fejét
megsimogatta reszkető kezével,
aztán egy lángoló muskátlinak
igazgatá meg véres pántlikáját.
Mintha otthon lett volna, úgy rendezte
a természet szelíd leányait.
Nem tompa sírhalom volt ez neki,
hanem egy misztikus ünnepi asztal,
melynek virágos jósága befödte
a felbomlás rettentő látományát.

Gulyás Pál: Ábrándom estharangjai

Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
Építsék mások Newyork meredek palotáit
S a Temze-parti dokkokat,
reszkessen bár végig a Földön a gépbe igázott
elektromos kör árama,
lengjen a gép roppant testével a tág levegőbe
a Krétakör hüllőjeként,
ontsa ki bár egymás vérét a nyugtalan ember
lerontva kék zsilipjeit,
öljön meg mindenkit az orvúl fojtogató gáz
a kékszemű kisgyermeket,
nőjjőn a csend tornyokká s a holt emberiségről
a hús fantomja tünjön el:
csontja felett kibomolva túlélik az emberiséget
a lombok őstörvényei.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
ábrándom estharangjai!
Századokig bámulnám lombotok álmatag árnyát,
mint a homok ködét a Szfinx.

Gulyás Pál: Ég a kályha

Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt.
Lelke édes illatáért
langyos esti szél epedt
s tőle csurranó pohárt kért
fent a fürge méhsereg.
Rajta folyt az ég a földbe,
mint a víz a kúton át,
s rajta látott fényt a föld, e
titkos alagúton át.

Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly némán virasztott
a vidék felhőivel,
melyek ködfalán zizegve
tárt a hűs szél ablakot
s túl az ég csengő üvegje
tiszta kéken áthatott
lombja csillogó határán
lelke nedves éjibe
s benne húnyt el a szivárvány
tört szemének hét szine.

Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
festve van az elviharzott
évek szépségeivel.
Lobban a fa, most ömöl szét
vére, melyben álma volt:
lila láng: ez volt a kék ég!
sárga láng: a sárga hold!
Űlök ágyamon s a fényre
újratámad régi búm:
mennyi kincset szór a szélbe
e bús krematórium!

Gulyás Pál: A Jenő

A hangja cseng, neve Jenő,
ó nézd, milyen előkelő!
Ebédje diétás menű.
Ne hidd, hogy Jenő párvenű.

A szeme fénylik, glóriás,
termete szinte óriás,
homlokán lágyan leng az ájer,
mosolya olyan bídermájer

Pedig ha akarja, kemény,
mint egy elszánt hintáslegény.
Boxert ragad és orrba koppant.
Vigyázz, hogy a Jenőt ne bosszantsd!

Ha ő eloldja csolnakát,
súg egy francia balladát,
aztán egy ősszékelyt is nyomba,
így evez az irodalomba.

Honnan jött ő? Ki tudja azt?
Félig dzsentri, félig paraszt,
félig cigány, félig meg örmény.
Egyszer csak feldobta egy örvény.

Én Jenőt mégis szeretem,
ő szinte már a gyerekem,
mert valahányszor orrba vágott,
mindíg hozott egy szál virágot.

Gulyás Pál: A kakuk

Fent a felhő szállt, futott,
játszottak a kakukok,
messziről hallottam őket,
a szöllő közt kergetőztek.
Egyik felszállt a meggyfára,
másik meg a szilvafára,
míg a harmadik madár
hirtelen hintánkra szállt.
Csöndes volt a kert, eső
utáni friss levegő,
a fűszál csöpp tornya épült,
reszketett a csendességtől.
A hintán egy pillanatra
nézett a lenyugvó Napra,
hosszú farka billegett,
futottak a fellegek.
Úgy repült elő egy fából,
mint szobánkban az órából,
a hangja is ugyanaz volt,
csak olyan tündéri-nagy volt!
Csak egy pillanatra láttam,
az ilyen nem tart soká,
júniusi délután volt,
szállt a fény a föld alá…
Kétfelé nyílt szürke szárnya,
és visszarepült egy fába.