Gyallay-Pap Sándor

Gyallay-Pap Sándor: Visszajáró ifjú holtak…

Éjféltájt
a néma sírhantok alól
feljönnek a merev holtak:
s nyugtalan, véres szivüket
felmutatják az aranyló Holdnak.

Éjféltájt
felforrósodnak a kihűlt csontok
– s mint szemfedő-ruhás,
lidérci, fehér szobrok,
a csillagokba néznek mélyen
s ha kondul a hajnali harang –
újra eltűnnek a reggeli fényen.

Vajjon miért nem pihennek
a sír néma nyirkán a kihűlt holtak?
Nyugtalan, véres szivüket,
miért mutatják fel az arányló Holdnak?

…Kik a sírból
a nyugtalan éj árnyán visszajárnak:
csók-rózsáit tépik
egy félbemaradt szerelmi Nyárnak…

Gyallay-Pap Sándor: Uram, segíts!

Sziklaszálas, napbarnított apám
az eke érdes szarvát fogva
öregedett meg
Anyám, liliomlelkü édesanyám
sarlóval kezében érte meg
az ötvenedik évet.
Talán hű hitvesénél is jobban
szerette a Nyikómenti rétet:
a szántók enyhe, hímes hajlatát.
És ma
verejtékes, hosszú esztendők után
a két galambősz, görnyedt öreg
a kert szögéből elborultan,
sirva nézi:
a szent, féltett búzaföldek
másnak ontják a kévét, az életet…
Uram, segíts!
Hallod-e: a morzsálódó ősi rög
vesztét érezve sikolt élesen!
Uram, segíts!
Segíts, mert választott földeden
maholnap minden semmivé lesz,
– maholnap minden elenyész…

Szüleimnek

Gyallay-Pap Sándor: Gépek előtt

Buta, hideg vasból,
acélból öntött gépek,
zúgás, kattogás, falrázó
éles duruzsú szíjlengések.
Minden halott drót
életet szállít és fényében
öntelten úszik aluvó falu
s csillogó metropolis.
Állok a gépek előtt én,
szegény tüzes idegű ember,
s izzatom parázseleven lélekkel
testem homályos zúgait;
de bevilágítani nem tudom
halvány önfényemmel.
Óh bár volnék gép,
hogy erőmet ismerje falu, város,
s ne bukott, földi isten: ember,
ki sorsát tehetetlenül
hordozza és élte: átkos.

Gyallay-Pap Sándor: Próbaútra repül a sas

Eleget fészkeltem
varangyos békák közt,
émelyítő tóban:
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Lássuk: megbírja-e
szárnyam a kék eget,
hol csúf idétlenek
torz szája nem temet.
Lássam a végtelent,
tudni akarom, hogy:
álmokkal delejes,
zűrös nagy messzeség,
trónoló magasság
számomra mit jelent.
Rajta hát, szárnyaim!
Íveljétek átal
szeplőtlen áhítat
honába a szegény,
pelyhes ábrándokat,
büszkeszép vágyaim!
S ti alant maradtak,
ha ide-oda kalimpál
szédülten a sas:
lőjjétek le!
Ha bölcsője volt:
legyen sírja is
a Hargita-havas.

Gyallay-Pap Sándor: Cigány-ének

Korlátlan távolok;
országút, úttalanság,
hegyi patakok partja,
nyúljárta nagy mezők,
síkok, dombok, völgyi-rétek,
sasnevelő magas, büszke bércek:
mind az enyémek.
Sátram előtt ülök,
füstölök, pipázom,
vedlettszőrű kuvasz
egyetlen barátom,
szénafű az ágyam,
agyag a tűzhelyem,
egy sovány kecske a
tejelő tehenem.
Van egy roggyant lovam,
féltucatnyi rajkóm,
feleség tán tíz is,
akinek keblére
fáradt fejem hajtom.
Nincs múltam, se jövőm,
mindig csak ma élek,
sose keresnek fel
bágyasztó emlékek.
Nem irigylem sorsát
rabság emberének,
szabad cigány vagyok:
minden egyes percem
egy-egy füttyös, szilaj
élet-áldó ének…

Gyallay-Pap Sándor: Örök menyasszonyok…

Vadszőlős lugasokban némán ülnek:
okulárés rabjai a kötőtűknek,

Árnyas indák ingásán dongó zümmög,
halk szárny-zenével zavarva csendet.
Réveteg szemmel hosszan elnéznek
egy pukkanva pattanó esőcseppet.

Az Ő életük is elpattant egy álmon,
messze. – Rég. Egy vőlegényváró,
jegygyűrűt rejtegető, forró Nyáron.

Csak ülnek, ábrándozásra csurrant szívvel,
a tűnt Ifjúságuk emlék-fecskéje
körülcsicsergi tavaszló, vidám színnel.

Hallga lelkükön hímes álmok, hamis vágyak
kerge pilléje csapongva száll:
Valaki, a kerten át, fodros kötőjükbe
megcsókolt szekfűszálakat hajigál.

…de viharhirtelen a zümmögő emlék-dongó,
s a Multat vígan visszazsongó,
színes pillanat-buborék pukkanva pattan:
s az örökre elosont Tavasz kapuja –
a havas csenden becsapódva, nagyot csattan.