Járom a haldokló erdőt,
Szomorúság benne minden;
Magam is bús őszi vendég,
Vándorának jól beillem.
Síró szelek viaskodnak
Ezer reszkető faággal,
Sóhajtásuk emlékeddel
A telkemen végigszárnyal.
Keresem a régi nyomon
Vesztett útjainkat benne,
De nincs már itt élő élet,
Ami arra emlék lenne.
Csak ha szálló deres levél
Hidegen a kezemre hull,
Mintha a te fehér árnyad
Fogna kézen szótalanúl —
És vezetne és zokognánk
Ködbe omlott álmok felett —
S hullanának életfánkról
Az utolsó falevelek…
Széttépek minden hazug fátyolt,
E színlelést tovább nem állom!
Miattok, kiket bánt szerelmünk,
Meddig lesz álarcz még orczánkon?
Meddig kell meglopnunk az órát,
Mely boldogíthat háboritlan?
Meddig kell játsznunk e bujósdit
És elepedni lángjainkban?
Meddig pirulnod édes angyal
Vádjukra, hogy szerelmed szégyen?
Mikor tör át a legszentebb láng
Butaságon és irigységen?…
Panasz sír dalomban:
Boldog alig voltam.
Gyermekábránd mellett
Arasz időm tellett.
Sóvár első vágyak
Már énnekem fájtak –
S legszebb álmodásom
Megtört csalódáson!
Daczosan, hol értem,
Csupa rózsát téptem –
S szomjú gyönyöröknek
Vadméze gyötört meg…
Hír, dicsőség, mámor,
Mint tűzontó zápor
Tépte, verte szárnyam!…
…Járok hűvös árnyban,
Benőtt gyalogösvény
Alkonyodó csöndjén…
Szétrajzik az emlék –
S mintha visszamennék,
Itt-ott ráköszöntve
Felejtett örömre,
Aztán eltévedve
Egy nagy ködtengerbe –
Nem ismerve másra,
Csak vesztett virágra –
Itt erre, ott arra –
Egy egész avarra…
