Harsányi Kálmán: Én nem vagyok az élet tagadója…

Én nem vagyok az élet tagadója,
Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű;
S tudom: a legkülönb is maga tehet róla,
Ha szájaíze mégis keserű, –
Én nem vagyok az élet tagadója.

De az életet ököllel akarni,
S a pálmaágat büszkén kicsavarni
Mégoly méltatlan kézből sem tudom.
Enyém az árokpart a szent uton.

A végzetet sem látom rettentőnek,
Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam;
Múlót borít el csak, s örök kalászok nőnek
Életcsirás nyomán, hol elsuhan, –
A végzetet sem látom rettentőnek.

De szándékának jól elébe vágni,
Kicsíny sorsokból gátsövényt csinálni,
Hogy mást döntsön le félrezúdult árja:
Azt nem tudom. Gőgöm nagyobb: bevárja.

Nem, nem vagyok az élet tagadója,
(Ott növök én is, hol kalászok nőnek!)
Csak a borúnak hű szállásadója,
S szeretője egy fekete felhőnek.

Az ős-borúnak vagyok gunnyasztója;
A fény, magának, bennem nem örül,
Aranyporát a nap mögém-utakra szórja,
S mosoly-sír minden ránc a szám körül. –
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
Csak mély árnyéka szállt rám gyönyörül.

Harsányi Kálmán: Bolyongás

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Lombtalan fák hosszú, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton…
Merre járok?… nem tudom!… de sejtem azt, hogy jártam erre
Egyszer régen, mikor még e sok lefonnyadt, holt levélke
Fenn zöldelt az ágakon.

Régen volt!… akkor mosolygott még a táj is, – ő is, – én is.
Vége van már… oh azóta sok mindennek vége: mégis
Egy, az emlék, él tovább.
Ez kisér az éji úton, mint a fény, mit homlokomra
Tört sugárból tündöklő, de jéghideg füzérbe fonva
Hullatott a holdvilág.

Éj van, csöndes holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Minden ház sötét, csak egyet látok még rőt lámpafénynyel
Fölcsillanni ablakán.
Ki virraszt ott?… nem tudom… de sejtem azt, hogy édes álom
Ringatott ott egyszer engem… és a bűvös, édes álom
Mást is ringatott talán.

Vége van már!… mégis úgy vonz ez a rideg, néma tájék,
Mintha most is illatozó virágágyak között járnék,
Úgy mint akkor – ővele…
Kong alattam a fagyos föld, hideg dér hull forró főmre
És az ablak, honnan egykor édes csókkal váltam tőle:
Jégvirággal van tele.

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
A sövény jeges bozótját oly remegve vonja széjjel
Láztól reszkető kezem…
Hol van ő?… csak egyszer lássam!… egyszer még csak, utoljára,
Ugy mint egykor: mosolyogva, ölelésre, csókra várva,
Boldogan, szerelmesen!…

Vége van már!… a kit ott benn elborít a lámpa fénye,
Nem vár az már mosolyogva édes csókra, ölelésre
Engem többé sohasem…
Sír, nyög a szél, hull a levél, zörögnek a csonka ágak,
Dér vonja be szemfedővel porló kelyhét a virágnak,
Minden, minden – holttetem.

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel,
Lombtalan fák hosszu, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton…
Merre menjek?… nem tudom… de bármerre hajt el a végzet,
Mindenütt csak boldogságom szétzúzott, rommá enyészett
Bús képéről álmodom.

Harsányi Kálmán: Hogy látod szebbnek?

Hogy látod szebbnek holdas házfalak
Sejtelmes árnyék-függönyét?
Mikor még tétovák a vonalak,
S az ágas-bogas csipkeszövedék
Meg-meginbolygatva s újrakezdve még
Úgy ing-leng, mint a lomb-csótár a fán,
S a hol dús, hol gyér bojt és rojt alatt
Fölcsillan még a k?fal-osztován
A fürgén perg? holdsugár-vetél??
Mondd, akkor szebb, mikor még minden él?
Ez örök fényb?l, árnyból sz?tt csodán?
Mikor még készül, vágyik és keres?

Vagy szebb, mikor a szöv?szék megáll?
Pihen az árnyék, pihen a sugár,
Mert kész a csipke, kész, tökéletes,
S oly mozdulatlan rajta minden ág,
Mint az üvegre dermedt jégvirág?

Nyugat, 1919 / 8. szám

Harsányi Kálmán: Az örvös

Övemben minden szerszám, ami kell,
A drágakő is markomban ragyog.
A titkos perc már itt van, rám lehell,
S ezüströgök, nyers aranydarabok
Pattogzanak ki ujjaim hegyén.

Mindent tudnék ma, amit akarok,
De csak ülök az idő kerekén,
S ha percen egyet: meg-megroskadok.

A tégelyekben balzsam, s drága hím,
Kék-ér színű és hamvas-szőke por,
És szájaszíne és szemepárja-szín
És selyemedző barackvirág-ivor,
Mind egy arcképhez, zománcnak való.

De nem dohog föl, nem búg-zakatol
Megváltó tűzzel a hideg kohó,
Hűl, ami fűti, messze valahol.

Mert vérrel fűlik ez a szent kazán,
S ha nem lobogva, nem lángolva jön
A titkos erek labirintusán
Szívedből hozzá egy-egy vér-özön:
Veszteggé dermed minden a helyén.

S én fázós dér-ruhába öltözöm,
S úgy fáj az arany ujjaim hegyén,
Mint homlokomon a megfagyott öröm.

Harsányi Kálmán: Cáfolat

Sivár, unalmas tájék! – lázadoztam,
Itt szépre ember ugyan nem talál!
Mily rút az a két vén rekettye ottan,
S mily szótlan az ér…
Nini jégmadár
Az ér felett!
Hogy megriadt!
Kár! Észrevett.

Egy pillanat,
Egy villanás,
Azúr-sáv, kéktűz-csillanás,
S elsurran előttem az isteni szép
Mennybolt-szín tollú nyíl.

Üdv, szárnyas drágakő
Lebegő, remegő,
Ezüstös, búzakék
Türkiszhabos zafir!

Nyugat, 1919 / 8. szám

Harsányi Kálmán: Poetika

Gránitsziklából, döngő kalapácscsal
Szikrázva zengő rímeket kiverni,
Valaha ez volt a poetikám,
Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán.

Szeretnék most oly halkan muzsikálni,
Mint néha kettőnk közös poharában
Az édes mustból fölpezsgő szemek,
Vagy mint imádság-szók a rácsos ágyban,
Hol egy kis szűz készül magábaszállni,
Hogy holnap első vágyát gyónja meg.

Nyugat, 1916 / 23. szám

Harsányi Kálmán: A geyzir

Mikor hegyekké nőtt már a hiába
Marasztalt álmok hulló hímpora,
Holdfényből egy kis opál-pocsolya
Csillog föl lelkem porsivatagában.

Oh mindeneknél több nekem e drága
Hímporból formált kráter-amphora,
Geyzirkutam, mely mint egy csodafa,
Ezüst lombbal szökik az ég boltjára.

Mert mindig geyzir… megbúvik, apadva,
Majd ujra feltör a csillagokig.
Nézd, nézd! Hogy győzte! – s már fogyatkozik.

Egy nagy fekete kéz már letakarja,
S a hűvös holdvér befelé folyik
A mindent elnyelő porsivatagba.

Nyugat, 1916 / 23. szám

Harsányi Kálmán: Jégvirágok

Nyílnak, nőnek, szaporodnak
Ablakomon a virágok;
Szép virágok, holt virágok,
Fagyos, fehér jégvirágok.

Talán minden lehelletem,
Talán minden sóhajtásom
Egy uj hajtás lesz az ágon,
Egy uj szirom a virágon.

Nyílnak, nőnek, szaporodnak
Ablakomon a virágok;
Szép virágok, holt virágok,
Fagyos, fehér jégvirágok.

Láthatatlan kezek tépik,
S kötik, fonják koszorúba,
Illattalan, élettelen,
Hideg, merev koszorúba.

Nyílnak, nőnek, szaporodnak
Ablakomon a virágok;
Szép virágok, holt virágok,
Fagyos, fehér jégvirágok.

Talán nászi koszorúnak
A te büszke homlokodra,
A te büszke, hideg, merev,
Fagyos, fehér homlokodra…