A régi város merre, hol van,
– felette kék-e még az ég? –
hol ifjúságom eldaloltam?
Emlékezésem lángja ég
s ragyogni gyújtja mind a tájat.
Ó, ég ez árva fáklya még.
Ó, jobban a bánat se fájhat,
mint látni tornyát s hallani
merengését harangszavának
és új szerelmet vallani
a régi tájnak s régi lánynak
s dalolni régi dalt, ami
oly messzi már és halk a mának:
ó, eliramló csolnakok
hulláma tűkörén tavának.
Nyugat, 1916 / 22. szám
Gondolsz-e rám? E régi megkopott
kérdést idézi most kiégett ajkam,
oly gyengéden és áhitattal s halkan,
mint imakönyvét a szegény kokott
emeli fáradt kezével magához,
a kézzel, mely ért ezer csúnyaságot
és reszketve lel benn egy szál virágot
és ráhajlik s volt lányságának áldoz
könnyével. Mint e könny, az ócska ige
húll holt szerelmem küszöbére gyáván
s riadtan, mint a bűvös szó: Szezám!
Tudom, hogy játék ez csak, tűnő íve
halott színeknek, haldokló szivárvány
s választ nem vár a hang: gondolsz-e rám?
Nyugat, 1915 / 10. szám
Ó, egyed?li boldog óra!
A magányosság lobogója
lobog hajómon csendesen.
Már csillapúlt vizekre érek,
jobb életemnek napja ébred
és tündököl a tengeren.
A messzi partok elfeledve,
a vágynak is ha lenne kedve
feléjük szállni, képtelen:
már nem is tudom, merre járok,
már ködbe vesztek a határok,
a víz s a messzi ég velem.
Csak szívem még, ez ócska mágnes
remeg felé. Ó, hogyha már ez
se húzna vissza, boldogan
vetném magam le a habokba,
mit bánnám, égve és ragyogva
hajóm veszetten hol rohan!
Nyugat, 1916 / 22. szám
Nagy örömet hirdetek néktek!
Tudom, hogy megtér hallatára
boldogságtok és békességtek.
Figyeljetek élő szavára
halott szivemnek: fényességet
sugároz ő a Föld fiára.
A tűz ha mindent is feléget,
ha könnyek tengerré peregnek,
ha rommá rogynak a remények:
mondjátok meg az embereknek,
hogy él az élet s dalra lobban
holt hamván a sötét tüzeknek.
Sosem volt máskép, soha jobban.
Fagy nőttén felvirul ragyogva
a jégvirág az ablakokban.
Ha elhalón is, ha dadogva,
a hulla is dalol s a szíve
tündöklőn száll a csillagokba.
Ne féljetek: a napsugárban
oly szép a homlok, hogyha sápadt,
mint őszi táj a hervadásban.
A boldogtalan, boldog vágyat
megőrzi minden, mindhiában,
és megbékűlt mosolyba bágyad.
A némúlt ajk dúdol magában,
a tört kar még egyszer kitárúl.
Virág a holt szív ablakában!
Jó mitse tudni a világrúl,
levélnek lenni lomb lehúlltán
és észrevétlen húllni ágrúl.
Nyugton várni, ha alkonyúl már
és jő az est, a hív rokon.
Mert holnap újra nap vidúl már
és nap ragyog a sírokon
s a régi versek újra zengnek
a megfakúlt papírokon.
Nyugat, 1916 / 2. szám
Az esték sorra, fáradtan megjönnek,
minden nap újra egy szomorú vendég,
csak asztalomhoz ülnek, nem köszönnek.
Magukkal hozzák messzi tájak csendjét
s hallgatnak, csak sötét szemükkel mondják,
hogy jobban tenném, hogyha megpihennék
s hogy sajnálnak, húnyó tüzek bolondját.
Az éj sötét virágait jobb csendben
hallgatni, amint szirmaikat bontják
s illatuk bús homlokunkra rebben
s az álmot hozza hajnalig halálnak,
hogy húnyt szemekkel látva lássuk s szebben
a végső álmot, mely majd úgyis eljő
és elfedi előlünk a napot
egy messziről jött, álmos, fáradt felhő.
Nyugat, 1915 / 10. szám
De szép volt, istenek! A vízbe lépett
és élveteg lehúnyta szempilláit,
a zengő fény elől szemét, a szépet
hogy védje, és a víz amint csillámlik
s elönti tündöklőn a messzeséget,
elnézte fájón, álmatag, sokáig.
És szétbontotta két karját, a lágyat,
mely kéjesen pihent meg drága mellén,
e ragyogó két szent, szerelmes szárnyat
s úgy tetszett, elrepűl. S csak állt, ó hellén
istennő, ki egy messzi felhőn ágyat
keres, hogy ott merengjen el szerelmén.
S fehérlőn az azúr felé lendülve
a két kar egybeszállt a fej felett,
egy hullám csobbant részegen csendűlve
s a parti fák jajongták: ég veled!
Tán nem láttam, csak itta részegülve
a vágy tüzes borát a képzelet.
Nyugat, 1915 / 14. szám
Uzsonnáznak. Csendes, derűs szobákban
a délutáni napsugár a bútorokra ferdűl,
halványkék abrosz ringat sok rózsaszínű csészét
és apró kanalak ezüst virága szájukhoz ível
és barna kávéillat mindent bepermetez.
Szavuk ha felszáll, nem zeng, sajog, nem éget,
csak enyhe semmiségek zászlója, lágyan intő,
kedves barátságot s tucatszerelmet lenget
és halk és graciőz, mint illatok zenéje
és nyúgodt nevetésük édes mosolyba halkúl.
S a kertbe mennek aztán, vagy verandájukra kiűlnek
és andalog tovább éltük szelíd folyója
s az alkonyat aranyhajója visz új vendégeket.
De búsak a szobák és lassan elborúlnak
s fájdalmas ablakuk kérdőn, kitárva bámúl.
Ó, édes, ismeretlen lányok, ó messzi szép fiúk,
bocsássatok nekem meg, ki míg ti kinn virúltok,
árvúlt szobáitoknak sok fájó ablakán át
az ájúlt bútoroknak csöndjébe vészt harangoz
rikoltó, rút szavam s a nap bibor tüzében
szívem véres zászlóját sikoltva belengetem.
1913, Nyugat, 1914 / 4. szám
Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
És túlnan, messziről, az éji fák közt
felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte
a holdsugárt, a béke bús követjét
és hallatszott a suttogó beszéd,
mely lopva szólt az őszi szél szavával,
sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal
suhanva holdas, éji réteken,
szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.
Akkor megálltam, két karom az égre
és szívemet a holdra fel kitártam
és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz,
kiáltottam: Én békét akarok,
im, lássátok, a fegyvert elvetettem,
rég elmerült, most messzi tenger habja
ringatja már és szegény életem,
e megviselt és rongyolt és fakúlt
s már fehér kendőt lengetem felétek.
Ne féljetek, én békét akarok!
Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem!
És zengett még szavam, még szállt az éjben,
A hűs szél vitte hozzájuk ragyogva
a bölcs békesség bús üzenetét.
De fegyverük csövén a tűz kivillant
s míg két karom a hold felé hanyatlott,
már elborúlt a szemem s számon kibuggyant
a szívem bibor átkaként a vér.
Nyugat, 1914 / 13. szám
De nekiszaladtam,
Jaj, de messze hagytam
Az anyámat, apámat.
Nagy fények remegnek,
Szépséges szemeknek
Éje alig ad árnyat,
Szomorú szivembe
Út már nem viszen be,
Elhagyott már a bánat.
Nagy tenger szigetje
Nagy-messze kivetve
Nagy-egyedül ragyogva,
Irigyen nevetve
Álmatag egekbe,
Parti, szép távolokba,
Gőgös örök-éjjel
Vérehúlló kéjjel
Mered a csillagokba.
Tűnődés vagy álom
Életen, halálon,
Ritmusa a világnak,
Vágy tájakra, nőre:
Bús tornyoknak őre,
Néha-néha kiállnak,
Szépszavú zengéssel
Ködbe, messze, éjjel
Kósza verset kiáltnak.
Jaj, a messze partig
Meghalkúlva hallik
Megkopva az avúlt szó.
Igazságuk állják
Messze parti lámpák:
Mécsvilágok a múltból.
Monoton meséjük
Sír ködöt köréjük:
Jaj, aki nem tanúlt jól!
Hová lett a fátyol,
Mit csinált-virágból
Ezer boggal kötöttünk
Rozsdáló aranyba?
Ó, anyám, Aranka
Már el sem kell köszönnünk.
Csak állnak a lámpák,
Fejüket csóválják.
Nő a tenger közöttünk.
Szélvésszel szaladtam,
Jaj, nagy-messze hagytam
Az anyámat, apámat.
Nagy fények befednek,
Szépséges szemednek
Éje már nem ad árnyat.
Szomorú szivembe
Út már nem viszen be,
Elhagyott már a bánat
Elhagyott már a bánat.
Nyugat, 1914 / 4. szám
Fülembe sír a szél szava,
utamra húll a tél hava.
És nem derít borút a nap,
be nem ragyogja útamat.
De mámorít az alkonyat
keresni messzi partokat.
Megyek magamban álmatag,
irígylem én a szárnyakat.
Nagy ég, repűlni volna jó
a végtelenbe, hol hajó?
Egy csillag édesen kigyúl
és áradozva zengi túl
a fény a messzi éjeket,
a perc a hosszu éveket.
Oly szédítő a végtelen,
ha jő a messzi ég velem
s mit égre fest a régi vágy,
oly messze még a délibáb!
Nyugat, 1918 / 17. szám
