Hegyoldalon állok, félig feljutottam,
Nézem a hegyormot: fény sugárzik ottan,
Hívogató, csábos. – szomorúan nézem,
Lankadó erővel a hegyormot, érzem,
Soha el nem érem.
Előttem, mögöttem, körülöttem árnyak,
Gomolyagba folyva vad tömegek járnak;
Az a fény az ormon üdvösségnek fénye,
Vakító sugárral tűz alá a mélybe,
Csillagtalan éjbe.
Meggörnyed az egyik az alázkodásig,
Büszke, daczos arczczal tör fel im a másik.
Gyenge és a gyáva, jobb ha visszafordul,
Rátámadnak sokra az erősek orvul,
Kilökik a sorbul.
Én is útban állok, jobbra-balra löknek,
Kik utánam jöttek, jó előre szöknek.
Bizony, a ki gyönge, lecsügged a karja,
Bizony, a ki gyáva ilyen sors vár arra,
A ki bírja, marja.
Nem is illik szólnom, nem vagyok jobb én se,
Engemet is vonzott a hegyorom fénye,
Babonás vágy hivott, hogy a hegyre jöttem,
Az utamban állót én is félrelöktem,
Hogy előre szökjem.
S fáradtan rogytam le félúton a rögre,
Lehulltam a mélybe újra, mindörökre,
A hol tépett szárnynyal küzködöm az árnynyal
S azt a fényt kell néznem életemen által
Szomjuságos vágygyal.
