Inczédi László

Inczédi László: Betegágynál

Megraktad vállamat kereszttel
S minden nap új próbára vár, –
Haragoddal már ne keress fel,
Tekints rám egyszer áldva már!
Amit Te ellened vétettem,
Uram, már százszor megszenvedtem,
Érzem hatalmad’, mely letörhet, –
De jó vagy, Uram, könyörülj meg!

Esendő vagyok, tudom azt jól,
Tettem hibás, vétkes szavam,
De oh, bocsáss meg irgalomból,
Gyarlók vagyunk mindannyian.
S ha büntetsz, hát büntess csak engem,
Bűnöm zsoldját magam viseljem,
S ne sujtsd, ne bántsd az én helyembe’,
Aki ártatlan, tiszta, gyenge.

Hiszen te vagy az egy jó Isten,
A bocsánat, a szeretet,
Nem állsz boszút harmadiziglen
Apáért sujtván gyermeket.
Ha engemet csapdos villámod,
Érzem benne az igazságot,
De büntetést hogy érdemel meg,
Ki tisztán néz rád, ez a gyermek?

Milyen bizón tekint az Égre!
Hogy teszi össze kis kezét!
Mily nyugton hívja segitségre
A jó Isten édes nevét!
És haragod őt látogatja?
Őt bünteted, hogy sírjon atyja?
Oh ne engedj kétségbe esnem,
Hiszen te vagy az igaz Isten!

Uram! szüntesd meg haragod már
S áraszd reám kegyelmedet,
A szenvedés megtisztitott már
S nem dacolok többé veled!
Igazságod van és hatalmad.
Oh Isten, gyakorolj irgalmat!
Atyám, békülj ki gyermekeddel,
S amit te adtál, azt ne vedd el!

Inczédi László: A szerencse

Az istentől hiába kéred.
Az ördöggel hiún szövetkezel.
Szaladj utána, be nem éred,
Küzdj érte, nem foghatod el.

Úgy támad, mint a szél, a felhő.
Nem tudni, hogy mikor, mi táj felől.
Egy helyre száz meg százszor eljő,
Mást meg örökké elkerül.

S úgy oszlik szét mint a varázslat,
Volt, eltünt, s nem találod fel soha.
Miért mulik el s miért támad,
Nincsen megfejthető oka.

Nem erénnyel kell megszerezned
S nem hibával elvesztened,
Amazzal nem vagy érdemesebb,
Emebben nincsen szégyened.

Talány, mely éltünkön kísér át,
Mit nem megold, kettévág a halál,
Mint Gordiusz híres csomóját
Ama nagy makedón király.

Inczédi László: Az életről

Hosszú kínok, kurta kéjek,
Nagy küzdésre kicsi bér, —
Mégis, mégis szép az élet,
Sok gyönyörben lehet részed,
Mig utad a sirhoz ér.

Ha válladat száz gond nyomja,
Ha megcsalt is lány, barát,
Ne gondolj a sírhalomra:
Az élet megorvosolja,
A mi sebet maga vág.

Úgy tolul érzés érzésre,
Miként egy hullámra más,
Alig-alig veszed észre,
Mikor támad a sötétre
Legvakitóbb ragyogás.

Magában a fájdalomban
Van érzet, mi fölemel;
Bár szived vérezve dobban,
Mindenkor egy vigaszod van:
A tudat, hogy létezel.

Lenni! Mily hatalmas eszme!
Érzek, tudok, akarok,
Nem csak a mindenség része,
Mely beolvad az egészbe,
Magam is egész vagyok.

Ható, tevő, mint az isten,
Önmagamban egy világ, —
S volna vágyam széjjelesnem,
A rontó halált keresnem,
Hogy holt porrá gyúrjon át?

Nem, a sir nem rév nyugalma,
A hol a hajós kiköt;
Tengerárnak forgatagja,
Mely hullámit összecsapja
A széttört hajó fölött.

Inczédi László: Elmélkedés

A világot összejártam
Gyalogszerrel és határban, —
Ösmerem az életet;
Volt már részem jóban, rosszban,
Búslakodtam, sóhajtoztam,
S vigadtam is eleget.

Egyszer-egyszer hébe korba
A szerencse rám mosolyga
S pazarolta kincséit,
Elárasztott minden jóval,
Szeretettel, szíves szóval,
S csöndes boldog révbe vitt.

Hajh de máskor ázva-fázva
Kutyagoltam utcza-sárba’
Hajléktalan, éhesen,
Nem volt egyéb társaságom,
Csak a szél, mely rongyruhámon
Átsüvöltött élesen.

Lelkemben nagy eszmék forrtak
Hatni és az utókornak
Nagyul hagyni át nevem.
Mécsem már hamvadva égett
S kutatám a bölcseséget
Ócska pergamenteken.

Majd szilajúl, fékeresztve
Mámorító gyönyörökbe
Fullasztottam magamat;
Ha elnyomott a bor álma,
Festett arczu lány csókjára
Ittam ki uj poharat.

Édes borát az örömnek,
Ürmös kelyhét gyötrelemnek
Fenekéig ösmerem,
S ha elmém a múltba téved,
Sürgő-forgó tarka képek
Vonulnak át lelkemen.

S hogy a múlton áttekintek
S latra teszem a jót mindet,
A mit nyújtott életem,
Kérdve: volt-e percz, a melyben
Teljes boldogságra leltem,
Az a válasz: sohasem!

S ha a rosszat fontra vetve
Kérdem: voltam-é egy perczre
Teljesen boldogtalan?
Gyarló ember mit tagadnád,
Boldogság, boldogtalanság,
Nincs tökélyes semmi sem.

Inczédi László: Szentkép az erdőben

Sűrű erdő árnyán, mohos fába vésve,
Boldogságos szent Szűz, Isten-anyja képe;
Fölötte a lombok boltos ívet vonnak,
Körötte a méhek zsoltárokat dongnak;
Arannyal, ezüsttel nincs fölcicomázva,
Egyszerű embernek egyszerű munkája,
De buzgó áhitat, mi körüllebegi
S a hit megszenteli.

Ki búba merültél, elhagyatott árva,
Emeld föl szemedet Isten szent anyjára,
Mondd el, panaszold el, mi szívedet nyomja,
Itt lakik a vigasz, nem fényes templomba.
Jöjj ide, a lombok búdat befedezik,
Bársonyfű felissza szemednek könnyeit
S kezedet kulcsolván ájtatos imára,
Tekints Máriára!

“Mennyek királynéja, Istennek szent anyja,
Hétfájdalmu szent Szűz, nézz le bánatomra,
Kinek Isten-fiát a keresztre vonták,
Te tudod: mi a bú, mi a mártiromság.
Jaj, minek is élni annak, aki árva?
Hogy ráborulhassak anyám sírhalmára
S tengődve inséges, panaszos kenyéren
Halálomat kérjem?

Nincs senkim, nincs semmim ezen a világon,
Nincs semmi oly nagy, mint az én árvaságom,
Szivem fel-feldobog, szeretni szeretne,
S olyan sincs, aki egy jó szót odavetne,
S míg ez a sírhalom csak süpped, csak porlad,
Se vége, se hossza szomorúságomnak, –
Oh irgalmas szent Szűz, a magas egekben
Könyörögj érettem!”

S íme a lombok közt zsongás-bongás támad,
Mintha a mennyei kórusok szólnának,
Miként ha leszállna a szűz anya képe,
S leborulna halkan az árva fölébe,
Miként ha az arcát csókkal borítaná,
Bizalommal, hittel szivét megáldaná,
S mintha egy titkos hang szállna az erdőn át:
Az Isten mindent lát!