Lassan döczög a szemetesszekér.
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.
Látni rajtok, hogy igába fogott,
Elnyűtt testöknek nehéz a robot.
Fáj a nagy terű, fáj a durva hám.
De valami még jobban fáj talán!
Mindkettő búsan hajtja le fejét.
Fásultan tűrve sorsuk szégyenét,
Míg gondolatjuk messze kóborol
Tarka emlékek földjén valahol.
Hej, milyen másként festett az a múlt!
Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt,
Szép, buja rétek, hűs akáczliget,
Izzó verőfény, délibábvizek!
Aztán virradtak rá még szebb napok:
Huszárcsapat és szédítő galopp,
Trombitazengés, csaták mámora.
Miket feledni nem lehet soha!
S míg így tűnődnek, gépkocsitülök
Éles sikolya csapja meg fülök.
Mintha csak ismét ott künn szólana
Rohamra hívó trombiták szava!
Hurrá!… Száguldni szeretnének ők!
De ott vannak már a kapu előtt.
Hol kosarakban rengeteg szemét
Várakozik, hogy szekérre vegyék.
Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!
Hagyjátok el a fényes álmokat,
S ne búsuljatok, nézzetek reánk:
Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!
Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér.
Nekünk is termett egykor ott babér.
Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,
S idegen járom sebzi a nyakunk!
A ti sorsotok mégsem oly gonosz.
Mert titeket csak egy kéz ostoroz.
De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,
A fél világ bősz ostora sajog!
A ti sebetek immár behegedt.
De a mieink vérző, nyílt sebek,
S csak a jó Isten tudja egy maga:
Begyógyulnak még egyszer valaha!
megjelent: Vasárnapi Ujság 1920. február 8. (3. szám)
