Jakab Ödön: Rokkant lovak

Lassan döczög a szemetesszekér.
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.

Látni rajtok, hogy igába fogott,
Elnyűtt testöknek nehéz a robot.
Fáj a nagy terű, fáj a durva hám.
De valami még jobban fáj talán!

Mindkettő búsan hajtja le fejét.
Fásultan tűrve sorsuk szégyenét,
Míg gondolatjuk messze kóborol
Tarka emlékek földjén valahol.

Hej, milyen másként festett az a múlt!
Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt,
Szép, buja rétek, hűs akáczliget,
Izzó verőfény, délibábvizek!

Aztán virradtak rá még szebb napok:
Huszárcsapat és szédítő galopp,
Trombitazengés, csaták mámora.
Miket feledni nem lehet soha!

S míg így tűnődnek, gépkocsitülök
Éles sikolya csapja meg fülök.
Mintha csak ismét ott künn szólana
Rohamra hívó trombiták szava!

Hurrá!… Száguldni szeretnének ők!
De ott vannak már a kapu előtt.
Hol kosarakban rengeteg szemét
Várakozik, hogy szekérre vegyék.

Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!
Hagyjátok el a fényes álmokat,
S ne búsuljatok, nézzetek reánk:
Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!

Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér.
Nekünk is termett egykor ott babér.
Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,
S idegen járom sebzi a nyakunk!

A ti sorsotok mégsem oly gonosz.
Mert titeket csak egy kéz ostoroz.
De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,
A fél világ bősz ostora sajog!

A ti sebetek immár behegedt.
De a mieink vérző, nyílt sebek,
S csak a jó Isten tudja egy maga:
Begyógyulnak még egyszer valaha!

megjelent: Vasárnapi Ujság 1920. február 8. (3. szám)

Jakab Ödön: A mi harangjaink

Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett,
Nem igen találni annál szegényebbet,
De ha egyebekben el is van maradva:
Van is olyan két öreg gyönyörű harangja,
Hogy azt már akárhol
Megirigyelhetnék az én falucskámtól!

A ki még az én kis falumba’ nem lakott,
Nem is tudja, hogy mik a szent vasárnapok!
Hiszen a vasárnap kedves másfelé is,
De nem olyan színes, nem olyan kedves mégis
Hiányzik hozzája
A mi két harangunk édes muzsikája.

Azok a harangok mihelyt megszólalnak,
Vége van ott minden hétköznapi bajnak,
Megszépül a falu nyüzsgő, tarka néptől,
Virít a sok lánytól, bokrétás legénytől,
S az utczáin végig
Rezeda-illatok fuvallata érzik.

Hát még aztán, mikor temetés van nálunk,
Azt tegyék meg másutt, a mit mi csinálunk!
Ha már a halottat sírnak kell adni:
Adják úgy a sírnak, a hogy adjuk azt mi,
Olyan harangszóval,
Olyan édes-bússal, lágyan altatóval!

Oh az a két harang minden ott a népnek:
Éltető gyámola sok közös érzésnek,
Csüggedésben remény, vigasz a bánatban,
Riasztó hírnök, ha vész közelg váratlan;
Hogyne szeretnék hát
Ajó Istennek ez áldott ajándékát!

Míg boldog gyermekkor mosolygott felettem,
Azt a két harangot én is beh szerettem!
Lágy zengésükön beh sokszor merengék el,
Beh sokat hintáztam karjuk kötelével.
Vagy néztem a távol
Kéklő hegyeket a torony ablakából!

S bár tőlük az élet immár rég elhajtott,
Régi szeretettel csüngök most is rajtok,
Most is csak azt vallom, most is úgy találom:
Több olyan két harang nincsen a világon,
Lehetnek nagyobbak,
De olyan szép hangjuk nem lehet azoknak!

Mehetek én a föld bármely szegletére,
Messze tartományok idegen helyére,
Nagy tengerek, bérczek zárhatják el tőlem
Az én kis falumat, az én szülőföldem:
Mégis minden ponton
Mindig hallom, mikor harangoznak otthon!

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1905. január 1. (1. szám)

Jakab Ödön: Édes anyámnak

Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt irásod:
Kezembe’ tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!

Irod, hogy örvendsz ,
S hogy olykor szinte megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz nevem.
Pedig szived ez egyben téved:
Nem én vagyok a büszkeséged,
Hanem te vagy ám az nekem!

Igaz, hogy írtam jó sokat már,
S egy-két különbet tán sokaknál,
Akik körültem zengenek;
De ha dalomért jár dicséret:
Csak téged illet az, csak téged
És legkevésbbé engemet.

Minden kicsinyke dal, amelyben
Hazát, szerelmet énekeltem,
Vagy örömöt és bánatot:
Mig e világra nem jövék el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt szunnyadott.

Versimnek minden egy szakassza
A te kebledből van szakadva,
A te sajátod mindenik;
Te vagy az édeshangu szerző,
Én csak a hangszer vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.

Dalaimból, ha többet árad
A csüggedés és méla bánat,
Mint az öröm s a jó remény:
Csak abban áll az oka ennek,
Mert a te megviselt szivednek
Öröklött búját zengem én.

S aki nem tudja ezt felőlem,
Fejét csóválja kétkedően,
S mosolyg az oktalan borún,
Mintha bámulva nézne rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan szomorún?

Te vagy, te vagy, nem én a dalnok,
Az ének, melynek szavát hallod,
Ott a te szívedben fogant;
Viszhang csupán, mely rejtett völgyön
Születő szót nyilt hegytetőkön
Megsokszoroz nagy hangosan.

Ne is szeressen senki engem,
Aki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve felhevül;
Nagy hálátlanság volna: értem
Lobogni bármely szívnek és nem
Téged szeretni egyedül!

Ha majd dalomat itt lezengém
S künn a temető méla csendjén
Fekszem a hűvös nyoszolyát:
Még akkor is a kegyeletnek
Nem én, hanem te érdemled meg
Sirodra emlékoszlopát.

Jakab Ödön: Hazaszeretet

Csodálattal tölt el engem a természet,
Bár nem minden évszak vonzza lelkemet:
Búra hangol a tél sívó pusztasága,
Míg örömre gyujt a zengő kikelet;
Ámde még a tél is, ha itthon borul rám,
Idegen tavasznál kedvesebb nekem,
Mert én a hazámat, szép Magyarországot,
Az egész világnál jobban szeretem!

Nem csupán azért, mert itt ringott a bölcsőm
És porló apáim csontja itt pihen;
Még mind ezeknél is valami erősebb,
Titkos erő köti ide a szivem!
Nincs annak neve, sem határolt lakása,
Észrevétlen árad mindenből felém:
Ott lappang a földben, virágban, folyóban,
Bércek erdejében, rónák ligetén.

Ringathatták volna bölcsőmet akárhol,
Szépséges hazámtól bármi messzire:
Nyugtalan ösztönnel csak ide vágyódnám
Az édes magyar föld vidékeire;
Miként a vad, mely rab anyától született
S igazi otthonát nem ismeri még,
De azért nyomban az erdőnek iramlik,
Szülő ketrecéből mihelyest kilép.

S puszta véletlenből künn is pihenhetne,
Idegen ég alatt, apáim pora:
Fölkeresném őket, megsiratnám őket,
De ott fogni csak nem tudnának soha!
Húzhatna akárhogy a kegyelet szála:
Mit nekem ott az a parányi halom?
Mikor a hazámból óriási bércek
Integetnek át a kéklő távolon!

Nem lehet, nem lehet elszakadnom innen!
Itt maradni: élet; távozni: halál!
Inkább kell nekem a börtön magyar földje
Más ország kényelmes palotáinál!
Az én honszerelmem éber hold az égen,
Mit derűs napfényben látni sem lehet,
De mindegyre szebben tündököl, ha búsan
Alkonyodni kezd lent a mezők felett.

Nem csak a bőségben, nem csak az örömben
Szeretem, imádom ezt a földet én;
Talán még százszorta forróbban szeretném
Koldussága, gyásza setét idején!
Lehet akármilyen szánalomra méltó,
Verheti búbajjal, szégyennel az ég:
Én halálomban is hű maradok hozzá,
Amint életemben hozzá hű valék!

Feláshatja majd a vándor szél poromat
S elfúhatja messze idegenbe ki,
Csak hiába lesz mind: kegyetlen haragja
Innen azt örökre nem száműzheti;
Mert amint látom, hogy valamely másik szél
Hazám felé szállni készül csöndesen:
Felkapok hátára s újból itthon termek
Szép Magyarországon, szülőföldemen!

Jakab Ödön: Könyörgés

Hatalmas Isten, édes Istenem,
Ki ur vagy égen, földön, mindenen,
Hajolj le hozzám és ne vesse meg
Irgalmad az én könyörgésemet!

Kincset eddig se kértem én, Uram!
Boldog valék én igy is, koldusan
És ezután se kérek kincset én:
Maradjak boldog és legyek szegény.

Jóságodat, mit annyit érezék,
Többre nem kérem, csupán egyre még:
Ha múlt az élet s eljön bús telem,
Tekints akkor is rám kegyelmesen!

Te, ki a nyárnak oly szép véget adsz,
Hogy a mezőkön sárguló haraszt
Észre sem veszi, miként múlik el
Szelíd halálban ott a többivel:

Nekem is add meg azt a szép, szelid
Elmúlást majd, a vég ha közelit!
Nem is érezve, hogy valami fáj,
Aludjam úgy el, mint az őszi táj!

Aztán a sötét sírból egykoron
Hozd napvilágra még egyszer porom!
Eke szánt ki, vagy dúló viharok:
Mindegy nekem, csak ne maradjak ott!

Keringjek itt a földön czéltalan,
Busan bujdossam szerte egymagam:
Csak érezhessem napod sugarát,
S hallhassam zengő madarak dalát!

De ha poromból már akkor egyéb
Nem lenne itt fenn, csak silány szemét,
Melyet mind az, kit útja arra hoz,
Rá se figyelve, durván megtapos:

Oh, úgy maradjak, édes Istenem,
Maradjak én úgy mindörökre lenn!
Ne lássak többé napot, kék eget,
Ne halljak többé madáréneket!

Büszke szivem lent, hol nagy álma foly,
Legyen felejtett por, de tiszta por,
S egy kis perczig se legyen itt e szép,
Fényes világon – megvetett szemét!

Jakab Ödön: Az anya

Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek,
Itt hangos alku foly, ott csereberélnek,
Vígan múlat, a kit múlatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok laczikonyha.

Im, azonban egyszer, hol legtöbb sátor van,
Vad lárma üvölt fel egyik sikátorban:
“Tolvaj! Meg kell fogni! Elébe, elébe!
Egy vég pántlikámat belopta zsebébe!”
Azzal egy legénynek az egész kúfár had
Nagy sátorrudakkal gyorsan neki támad,
Verik agyba-főbe, könyörtelen kedvvel:
“Ha nincs pénzed, ne jöjj vásárba, gaz ember!”

Csak jajgat a legény, elhagyva magára,
Nincs egy lélek, a ki védelmére szállna;
Kedves pajtásai, czifra szeretője
Egy pillanatra mind eltűntek mellőle,
Ki erre, ki arra, elhúzódtak félre:
Nehogy az üldözött védelmöket kérje,
Mert elsűlyednének a nagy szégyen miatt,
Azzal a tolvajjal hogy egy falusiak!

De mikor legbőszebb lett a zenebona,
Hirtelen egy öreg asszony terem oda;
Hallja, hogy mi történt és legott serényen
Áttöri magát a bámészkodó népen,
És durva szitoktól, szégyentől nem félve,
Védelmezve borul a legény keblére,
Egész szive ott sír feddő szavaiban:
“Jaj, mit cselekedtél, fiam, édes fiam!”

1896.

Jakab Ödön: Az én kis falúmba

Az én kis falúmba
Mikor haza megyek,
Ismét gyerek vagyok,
Az egykori gyerek:
A kertet, a mezőt
Boldogan bejárom
S úgy örülök minden
Haszontalanságon!

Minden búbánatot
Elfelejtek én ott,
Eszembe jutnak a
Régi, szép játékok,
S addig álmodozom:
Szinte kedvem támad
Elévenni megint
A nádparipámat.

Pedig elgondolva
Jól a magam sorsát:
Az az öröm mind beh
Hiábavalóság!
Felém akármennyi
Édes emlék ragyog:
Inkább sírnom kéne,
Mikor otthon vagyok!

Ezt a szép világot
Akárhogy is nézze:
Nincs oka már annak
Az örvendezésre,
Kinek, valahányszor
Ifjú akar lenni,
Mindig haza kell a
Falujába menni!

1912.

Jakab Ödön: A tilinkó

A minap a mezőre mentem
S ott egy vén fűzről ágat metsztem
Tilinkónak, hogy megcsináljam,
A mint csináltam hajdanában.

A zengő szerszám hamar kész lett,
Teljes volt rajta a művészet,
Egyedűl csak a hangja tetszett,
Valami szörnyű gyerekesnek.

Azt a bűbájos, édes hangot,
Mely a tilinkón régen hangzott,
Valamikor a gyermekkorban:
Csak nem találtam meg, hogy hol van.

Teremtő isten! bát azóta
Más lett talán e hangadó fa?
Vagy az esztendők nagy során át
Ennyire magam változám át?

Akárhogy van: most mindegy az már!
Bánat, panasz itt mit sem használ.
Telik az idő és az élet
Egyre sivárabb és szegényebb!

Oh, mert hol van ám az erő, mely
Daczolni tud a vas idővel,
S mely a tilinkó régi hangja
Édes zenéjét visszaadja!…

1893.

Jakab Ödön: A magyar paraszt

Mikor künn bolyongok a nyári határon,
S a magyar parasztot ott izzadni látom,
A mint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:
Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta!

Rajta felejtkezve órákig elnézem,
Hogy a nehéz munka hogy’ ég a kezében!
Aczél minden izma, a marka vas marok,
Erejénél csak a becsülete nagyobb!

Nézem, nézdegélem büszkén az én fajom,
S elborít valami édes nyugodalom:
Mely szent örökségül apáimról maradt,
Biztosnak érzem a földet talpam alatt!

Pedig az egész kép oly ártatlan, szelid,
Minő csak egy gyermek szűz álmától telik,
Mosolygó, lágy idill, a békesség maga,
Nincsen azon semmi, a mi riasztana.

Erre is, arra is a sík mezőségen
Fehér, kis csoportok mozognak serényen,
Mintha a mező az ég mezeje volna,
Bárányfelhőcskékkel tarkán berajzolva.

S tudom én jól, hogy a bárányfelhők nyája
Nincsen a világon senki ártalmára,
De azt is tudom ám, hogy bárány felhőnek
Nem marad örökké a bárányfelhő meg!

Csak mozduljanak a viharjelző szelek,
S a gyülekezésre egyet füttyentsenek:
Mint juhászfüttyre a szétbitangolt nyájak,
Azok a felhők mind összeszaladgálnak.

S innen-onnan ha mind tömegbe verődött,
Akkor nézzétek meg, hogy mi lett belőlök!
Többé nem a régi sok kis felhődarab,
De sötét borzalom és villámló harag!

Háborgó kedvének, mely világot rémit,
Reszketve hódol meg minden, a mi él itt,
S mint ura előtt a hunyászkodó cseléd,
Néma alázattal hajtja meg a fejét!

Diadalmas útján a hol végigtörtet,
Nehéz robajával megráz eget, földet,
S zengve-bongva, mint a végítélet vésze,
Harsogja parancsát szörnyű mennydörgése!

1915.

Jakab Ödön: A dévai várrom

Meredek hegyélen méláz Déva vára,
Bús egykedvűséggel tekint le a tájra;
Fekete falával gyászolja a setét
Multak történetét.

Tetőtlen falain tátong egy-egy ablak,
Melyekre vad füvek indái szaladnak
S utjába az arra huzó fuvalomnak,
Sűrű hálót fonnak.

Hanem azért bejár a szél ám szabadon,
Bár nem mulat soká a puszta udvaron,
Mert látva szebb idők egyre tünö nyomát:
Zokogva megy tovább.

Énekes madár sem rak falára fészket:
Azt is elriasztja onnan az enyészet.
De miért is rakna?… ilyen puszta helyen
Kinek énekeljen?

A visszhang is némán elaludt a várban,
Jobbat ugy sem tehet hosszu unalmában,
Mikor már szegénynek olyan nagyon régen
Nincs kivel beszéljen.

Még a vén idő is unja magát benne:
Lomhán nyujtózik a szétmálló kövekre,
S durva ecsetével a falakat sorra
Barnára mázolja.

Aztán ha megunta zordon müvészetét:
Kedvetlenül veti a falakra kezét,
S iminnen, amonnan egy-egy kődarabot
Haragosan ledob…

1879.