Leteszem már én is
Az iró pennámat,
Vagyis inkább mondva
Rekedt furulyámat.
Nem segit már rajta
Se klappen, se kóta,
Kiszáradt belőle
A sok ingyen nóta.
S hogyha ez még egyszer
Zöld ligetet járnék
S furulyának való
Fűzágra találnékm
Nem sokat kímélném,
Se nem furogatnám,
Buta ostornyélnek,
Csak annak faragnám.
S ha a szomszédomnak
Volna még négy ökre,
Elszegődném hozzá
Béresnek örökre.
S még a füttyömet is
Oda biznám másra:
Levegőben szántó
Dalos pacsirtára!
Uram, veled én pörbe szálltam…
Egedre köveket dobáltam
S most hullanak rám garmadában.
Uram, a kövek zúznak, fájnak,
Lelken ütnek, szíven találnak.
Vess véget már pörnek, csapásnak.
Tudod, hogy nem magamért kezdtem,
Oltárhoz egy angyalt vezettem
S te ránk se gondoltál egedben.
S elhagytál, el, gondban, nyomorban
S mikor már-már porig lerogytam,
Ő jajgatott s én követ fogtam.
Nézd, nézd Uram, most már imádunk,
Azt is tudod, hogy kire várunk…
Oh áldd meg hát az árvaságunk!
S nézd, nézd Atyánk, mi félünk, félünk…
Jövel, jövel s maradj itt vélünk,
Egy új lélek nevében kérünk.
1879.
Fürge kis menyecske
Aranyos kedéllyel,
Szeretlek én téged
Lelkem örömével,
Gyönyörűség nézni
A te fürgeséged,
Gyönyörűbb a szívnek
Nagy jókedvüséged.
Derül a szobácska,
Ajtó, ablak tárva,
Tisztogató angyal
Kereken bejárja.
Tisztogató angyal
Nyomában ott szárnyal
A hajnali szellő
Aranyos sugárral.
Ott kísérem én is
Epekedő szemmel,
Nem bírok a vágygyal,
Nem bírok szivemmel,
Repülök, megáldom,
Csókkal eltetézem,
Mert ez a kis angyal
Az én feleségem!
Itt vagyok, ime!
Fekete fákban
Duzzad a zöld ér.
Hát a piros vér
Mért, hova foly még?
Jőnek a lányok,
Szomorú lányok
vágni a rögöt.
Hát a fiak hól,
Mit, kinek ásnak?
Messze mezőn, jaj,
Sok a keresztfa,
Fekete, holt fa.
Hát az az erdő
Nőhet-e égig?
Hát az az erdő,
Fekete erdő
– Szólj Tavasz-Isten! –
Lehet-e létünk
Eltemetője?
Nyugat, 1916., 9. szám
Szeretnélek nógatni, ütni, tolni,
De csak szeretlek, én tunya fajom.
Tied vagyok, enyém vagy s egy tieddel
Vérem, szokásom, örömöm, jajom.
Büszkék vagyunk. Pipogyák s úri restek.
A fene bánja: volt s lesz valahogy.
Mink is talán majd dologsorba állunk,
Majd, majd s talán, ha minden mód kifogy.
Ha lelkünk hozzád csillagok királya
Elmélkedésnek szárnyán közelit
S a végtelenség tengerére szállva
Mély, titkos áram visszahajt megint
S szivünkbe’ dacz, agyunkba’ tudni vágyás
Töpreng vakon: hol vagy? ki vagy? vezess!
Nézd el Urunk, csupán tiéd a látás;
Nem hitlen az, ki tégedet keres.
A Múzsa jön. Enyelgve súgja:
Jövel szent berkeimbe, várlak.
Repülnék s ez a durva gép, ah!
Legyötri lelkemről a szárnyat.
Agyamban itt, gond fellegében,
Elvillanó fényröppenések….
Zördül a gép: vigyázz ügyetlen,
No nézz a légbe! Tartsd a féket!
Aztán sokára, valahára,
Lejár a lomha gyári óra.
Hamar e szürke, tompa légből
Szabad mezőkre, hűs bokorba.
S szabad mezőn, a hűs bokorban
Mi bánt? Egy pók. Eszményi hálón
Gyilkol egy csilla kis bogárkát.
Szegény bogárka: színes álmom!
Vállamra tette csontkezét
És megrázott nagyon.
“Jöttem. Ütött a végső órád.
Kövess. Parancsolom.”
Elmenj! Hatalmas érlökéssel
Megtaszítottam. Szétrogyott.
Jöttek a múzsák s máglyalángon
Égették a nagy csontromot.
