Karinthy Frigyes: Előszó

Karinthy Frigyes: Előszó – Kéri Kitty (Vers mindenkinek)

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Karinthy Frigyes: Lecke

Karinthy Frigyes: Lecke - Barbinek Péter (Vers mindenkinek)

Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent – íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész –

Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.

Karinthy Frigyes: Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.

Karinthy Frigyes: Nihil

Karinthy Frigyes: Nihil – Kókai Tünde (Vers mindenkinek)

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.

Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:
Aztán lementem a Rottenbiller-utcán,
Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni,
Találkoztam Biró barátommal.

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az,
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.

Biró dühösen ott maradt az utcán,
Én meg bementem egy kávéházba:
Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.

A szélnek mondtam egy gorombaságot,
Kávét ittam és olvastam egy lapot:
Valami cikk volt a versköltészet céljáról,
De nem egyeztem meg vele.

Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.

1913. Recitativ

Karinthy Frigyes: Ady Endre: Moslék-ország

Jött értem a fekete hajó,
Jött értem a fekete vizen.
Álom-királyfit, vitt, tova vitt
Moslék-országnak mentiben –
Fekete hajó, fekete vizen.

Moslék-ország, hajh cudar ország,
Hajh, Hortobágy, zsír-szívü rém; –
Hajh, Átok-város, Redves-ugar:
Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?
Fekete vizeken jöttem én.

Vagyok a nyugati sirály – :
De magyarnak köpött ki a föld.
Moslék-ország a nyakamon ül,
Engemet Moslék-ország örökölt:
Nyöszörög a hájszagu föld.

Már nem megyek el, fekete hajó,
Moslék-ország hagy’ örülj szegény!
Hadd ugassanak, hadd ugassanak,
Fekete vizen, fekete legény,
Hajh, kutyafáját szomorú legény.

Így írtok ti

Karinthy Frigyes: Halott

Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,
És kínálja borral a tél, –
De én már tudom, miből él a halott:
A halott könnyekből él.

A halott fekszik a sír fenekén,
Ahol nincs se tél, se nyár:
És sárga az arca s a szeme süpped
És fekszik és könnyre vár.

És fekszik és vár, hogy jönnek-e már,
És fekszik és vár a holt,
Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád,
Nem kell neki se nap, se hold.

Se emlék, se remény, se távoli táj,
Csak könny kell a szemből, sok szürke nyirok,
Mikor reccsen az ág és zúgnak a fák
S lüktetve szorul a torok.

Mikor szörcsög a föld és árad a csend
És szárad a csont odalent,
A csont, a kemény, akkor várja szegény
Vergődő lágy elevent.

Mert tudd meg: olyankor nevetni szokott,
Ha sírásra görbül a szád,
Ha sírsz, ne feledd lágy arcok alatt
A csontarc kaján mosolyát.

Én annyit sírtam már, ó, de unom!
Kimarta szívem a könny,
Mint vén, erezett, rossz régi rezet
Zöld rozsda, lusta közöny.

Ott sírtam, hol senki se látott,
Piszkos, züllött helyeken,
Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést,
Utálom s émelyedem.

De ha kell még könny, adj jelt, te halott,
Nincs vége a tornak, még tart az ebéd,
Ha elfogy a szemből a víz, adok én
Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét.

És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgok,
Ha ez kell, halott, teneked:
Kimoslak a földből, kiáslak a földből,
Kibontom a gyolcsból tetemed.

S megindul a könny patakja veled,
A szennyes ár kidagad,
S rohan át temetőn, falon rohan át
Vad folyó, könny-zuhatag.

Egy új vizözön pörgesse meg újra
A földet, mint gyermek az orsót,
S vizek tetején, habzó vizeken
Noé bárkája, koporsód.

Halott, te halott, anyám, szeretőm,
Ó nőm, gyerekem, barátom!
Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan,
Ha kikötsz egy új Araráton.

Karinthy Frigyes: A költő

Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.

Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
Belőlem buggyan aztán langyosan,
Rajtam cikázik át az úr haragja,
Teherben tőlem duzzadnak a fák.

Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
Felém rohan a parttalan dagály,
Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
Mögöttem bűzlő véres bűnökért.

Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd –
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.

Karinthy Frigyes: Pitypang

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! – mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –

Mért nem szelíden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá – szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom
Megmondom – várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elháritani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva bosszúságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi
Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom –
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.