Katona József

Katona József: A Természethez

Melly szép vagy te, Természet!
szép Anyja a belőled serkedező cseppeknek.
Esméri kellemed minden minden alakságodban,
mégse lát.
Nem lát a szerencsés Kor,
mert a szerencse kedves kellemi közt eltéveszt,
a kellem vakitja léted kellemi látásátol
víd szemét:
A sújtott szerencsétlen
megnéz, megesmer, érez is; de nem örvend (nem lát).
Ah, hogy teremtni tudsz csak sziveket: orvossává
lenni nem!!!

Katona József: Barátomhoz

Róllad emlékezek
reggeli
első elmélkedésimben –
róllad gyűlnek ezek
estveli
vég elcsendesedésimben! – –
Te, kivel a Schillereket
csodálván, a hét egeket
befogni erőlködék. –
Emlékezel-e te
felőllem?
ha néha szemeidbe tűn
a szép Nap kelete:
oh, ha nem,
ébredj fel ez egy-két betűn!
Nekem minden Napnyugot
Zephire igy susogott:
a Lélek nem változik.

Katona József: Új esztendőre

Vidám elme
te! szerelme
az örökös tavasznak –
csend és béke
egy gyermeke,
kinél búk s ürmök asznak!

A szerencse
folyton öntse
rózsáit öszvényeden,
elégedés
vezéred, és
légyen köröd egy Éden.

Minden reggel
víg sereggel
játsszon a Nap súgára
(mosolyogva
lépbe fogva)
Arcád diadalmára. –

S Neked intsen
báj-bilincsen
jőve az Alkonyodat
végső fénye,
hogy rabkénye
készítse meg álmodat.

És ha majdan
e Kor hajdan-
korrá változik – midőn
Élet s Halál
számot talál
vetni a hosszú időn:

Akkor, Kedves,
vedd jól, nedves
szememböl, végtisztemet;
Ott örökké
légy Élőké;
bár itt egy hant eltemet!!!

1817.

Katona József: Vágy

Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?
melly még egy Pegazus szárnyait is nevetéd.
Oh hol vagy keccsel teljes szilaj indulatimnak
hasztalan izzadozó mennyei Tantalusa?
Nemde világok – Idők – nyúlnak heverészve tömötten
a cél közt s közted? vak Here – Vágyakodás!
Gyermeki bábok után kacsalódó képezet! egykor
csillagokat sietél egybeölelni – mi lett?
Dölfös Kedvesnek csak az egy mosolyogva kiejtett
nem szava feltátott sírodig elkanyarít.

Katona József: Menedék

Itt – hol a Tér bús homályán
az örök éj képesül,
s a Fák alig ingó gallyán
egy-egy alvó madár ül:
itt ölellek által téged
boldogságom sírhalma,
hová szebben reménylt véged
gördité a Sors-alma.
Itt – hol éltem örömeit
minden bokron találám,
s a Teremtés kellemeit
egy kis hangyán csodálám:
Haj! itt kell hát elszórt hajjal
lerogynom ez oszlopnál,
mellyet egy kis Búsfűz zajjal
pompásit a pataknál?!

Katona József: Ajándék

Lányka, még most is ragyog a szememben
szíves emlékem keserűn tolongó
gyöngye: mért a sors hogy ezen szerelmet
igy letapodta?!
Olly hatalmas volt igaz érzeményem,
hogy hidegséged közepette is csak
néha egy nyájas szavadat ki tudta
csalni, kegyetlen!
Messze vagy tőllem; megutálni mégis
bánatos szívem fogod-é? ha benne
ültetek (jajjal) deli gyilkosomnak
egy – Nefelejcset!

Katona József: Felelet

Mint az éjfélnek óráján
a lebbenő árnyékok
temetőnk ősz kápolnáján
tolódnak, s nyög hajlékok: –
Mint a Kisértet sírásra
meglapúlt setét liget
csúsztatja el az egymásra
pergő szellőt, melly üget:
éntőllem is keservemben
minden úgy vonúdik el,
elfúltak vérző szivemben
báj s öröm míveikkel.
Haj! itt hogy ég! az szörnyeteg,
Tirán az, ki ezt tette???
Nem, zokogja a fergeteg
lelkemben; felelet: Te.

Katona József: Éjeim

Midőn a Halottaknak
Órája megkondúl
a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
lepli közt vadon dúl
a zúgó hang e honyban –
Midőn az elálmosult
Táj e zaj szűntére
majd új szendert kezd elő,
s a régen bemohosult
fáknak Levelére
ismét leül a szellő –
Midőn a Hold hunyni megy,
s még haló súgára
is egy Jóéjtszakát int,
s a végső ezüst hím egy
Tölgy gyepes aljára
párnát jelelve kacsint –
Midőn egy véghetetlen
szent Kéz fél világot
szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
magosságra hágott
az erőtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
teremtmény, e rendes
Temetőn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
egy Sírónak csendes
fájdalmain, a gőgök –
Akkor én a lankadó
bú közt lépdegélek
egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
csillagit a lélek,
hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
tavaszi ágárol
súgár törsökömnek.
Szent Idő, hová levél?
melly virgonc vágyárol
jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
árván nyögdécselő
Madár – te sírt keresel;
de én hűs koporsódat
kerűlöm, mert él Ő,
ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
de (mint az éjtszaka)
nem kedvező Kegyelem:
el is tűnt már a remény,
és ha sírok, csak a
visszhang jajdúl el velem.