Kemény Simon: Így élem világom

Szócsengőket rázni
Rímeket cifrázni
Nincsen nekem kedvem.
Érzésekből holmi
Ékszert kovácsolni
Hogy legyen türelmem.

Lihegtetni ritmust
Pattogtatni taktust
Építgetni formát:
Szép hangulat-kriptát,
Kényes dal-kalitkát…
Únom ezt a formát.

Sóhajtani óhajt,
Óhajtani sóhajt
Szerelmen mélázni;
Nincsen nekem orcám
Meddő ágyam gyolcsán
Lelkem magyarázni.

A téntatartómban
Ténta helyett ón van
Én már ezt se bánom.
Azt se tudom régen,
Öröm-e, vagy szégyen
Így élni világom?

Nyugat, 1916 / 11. szám

Kemény Simon: Utolsó mosoly

Szép barna bútorok, szegény falak:
Ma nem hál itthon az életöröm;
Ma jaj nekem a hosszú éjszakán
Minden szobrom ma még összetöröm.

És kidobálom a szentképeket,
A vertezüst nehéz edényeket,
Ma összezúzok minden porcelánt,
És eloltom a meleg fényeket.

Hímzett selyem ma épen nem marad,
Sárgult csipkék és nemes szőnyegek;
Kidobálok ma minden ékkövet
S fázva, üresen, összegörnyedek.

Dohányillat, tömjénszag, parfümök:
Ma éjjel búsan mindent száműzök,
Dalos szép szavak nem folynak ma át
Víg folyamban a fogaim között.

Ma koszorút a halálfélelem
Csavar barnahajas fejem körül,
Ma hideg harmatot sír rám a láz
S forró hajával szárazra törül.

S a beteg reggel aranytűje majd
– Az első, zengő, végtelen sugár –
Átszúrja fáradt, fáradt szivemet
S egy utolsó hálás mosolyra vár.

Nyugat, 1908 / 5. szám

Kemény Simon: Az özvegy

Két fényes pej ló húzza az ekét,
Fakó tarló sötét bele kifordul;
Az őszi nap ezüstszin selymet ont
Oly fakó-kék és lágy a horizont
A nap tünődve épp lejtőre fordul.

Távol hegyek még daltól hangosak
Beteg párákból fátylat sző az alkony –
A sok szőllőprés vörös mustot ont;
Úgy vérzik el a nyár, a vén bolond,
Mint egy megölt, hatalmas szőke asszony.

Már jő a dér és érik a kökény,
a kopasz fákon varjak feketélnek;…
Mint jégeső: hull szememből a könny,
Elhagyott szép hitvesem: a közöny,
Jaj végem van, megint élek, remélek.

Nyugat, 1908 / 18. szám

Kemény Simon: Smaragd gyűrű

Egyszer korán ébredtem fel nagyon,
A fehérfalú kis gyermekszobában,
De már nagy napsugároszlopban állt
A régi barna polituros ágyam.

A fényben káprázott álmos szemem,
A könnyű tüllfüggöny pihegve mozgott,
S nagyon gyengén zöldeltek rajta át
Dús águkkal a nagy orgona bokrok.

Fényes golyók és tarka pántlikák:
Rigófüttyök lengtek kis sima szélen,
Szobám zengve, tarkán megtelt velük
S a kitárt ablak csillogott kevélyen.

A napfényben szemem gyáván kinyílt:
Ott állt apám, s szép arca rám mosolygott;
Az a smaragdgyűrü volt lágy kezén,
Mit még nagyapjának nagyapja hordott.

Nyugat, 1909 / 14. szám

Kemény Simon: Rubinserleg

Majd készitek egy vörös serleget;
Forró, zengő rubinból csiszolom,
Szemem eresze alá állitom
És kilenc éjjel csordultig sirom.

Vajszin kezed reszketve tartja majd,
Némán nyaldossák a kis kék erek,
És összenőtt szemöldököd alól
A két mély kút a serlegre mered.

Szivem rubinjából lesz a kehely…
Hideg vére a combodra pereg,
Te mondasz egy őrült, szép áldomást
És fáradt, részeg szádhoz emeled…

Nyugat, 1908 / 21. szám

Kemény Simon: Dúdolgatok magamba…

Meleg volt izzadtam,
Télfagy volt vacogtam,
Magam sose szántam
Panaszt nem nyafogtam.

Az életet tűrtem,
Sorsomat viseltem,
Nem volt a vállamon
Cifra szűr a lelkem.

Nyergeletlen fakó
Csontos lovon jártam,
Darvakat szerettem,
Pávákat utáltam.

Volt, hogy volt jó borom,
Jókedvem, dohányom,
Asszonynép sosem volt
Életem-halálom.

Kis borjút ökörnek,
Csikót paripának
Neveltem más fattyát
Magyar katonának.

Mi voltam; rongy voltam?
Vagy pántlika-másli…
Elhervad az ember,
Mint a szép muskátli.

Nyugat, 1916 / 20. szám

Kemény Simon: Álmatlan éjjen

Benn a szivben valaki kalapál;
Vékony vésővel betüket vés a falba,
Nem látott arcokat, nem ismert figurákat:
Verejték-folyós homlokot balra,
Jobbra: széntüzű, kénvirágú fákat,
Csak egyre vés, női hajat pipál.
A kalapács benn mindent összetör:
Egy kék nézés porcellánszobrocskáját,
Egy régi csók könnyszagú csorba üstjét,
Néhány kicsi öröm olcsó ezüstjét;
A szivfalról búsan lehullanak
Az emlékek fakult himzései…
S a falba a rejtelmes kalapács
A vésőt egyre mélyebben veri.

Nyugat, 1911 / 16. szám

Kemény Simon: A viaszbaba

Sovány, kicsiny volt nem magaska,
Füle helyén két szörnyü laska,
Nem volt ügyes aranyhalacska:
Egy borbélynál volt ő inaska.

Sántitott is szegényke csöppet,
Sokat csiptek rajt és ütöttek,
De könnyei, lám, még se jöttek,
Szemei mosolyban fürödtek.

Neki a régi, csúnya műhely
Nem volt börtön, nem volt szörnyű hely,
Sőt egy mesés, egy gyönyörű hely;
Mert volt ott, hej, egy gyönyörű fej…

Egy fej, mely aranyhajat hordott,
Inaskára mindig mosolygott,
Ajkán a jóság méze csorgott,
Ezért volt az inaska boldog.

Szerelmes volt szegény e fejbe,
Akár a légy a mézbe, tejbe,
Bámúlta őt lázban figyelve:
A látással sosem betelve.

Minden garaskáját e nőre
Költötte el vakon, a dőre,
Selyemblúzra, szép karkötőre,
Köves gyűrűre, főkötőre.

De boldog volt és biztos abban:
Övé a nő a kirakatban,
Az istennél is biztosabban
Hitt benne napról-napra jobban.

Igy éldegélt… közben legény lett,
Vénült… kopott… a mély siré lett;
…A szép viaszfej másoké lett:
Mert látjátok: ilyen az élet.

Nyugat, 1911 / 17. szám