Kenézy Lajos: Ború

Zöld a liget, zöld a mező
Körűlem.
Minden virúl, minden vigad
Kivűlem.
Azúr-egen mosolyg alá
Dicső fény,
Rigó sereg fütyöl körűi
Fa zöldén.
Még a tücsök daliása is
Vidító,
S lakóitól viszhangoz a
Terült tó.
Ezer madár között a kis
Csalogány
Olly szivigézőleg zeng zöld
Fabogán.
Mi háborgat? mi nem hagy hát
Nyugodni,
Van é, mi kéjt, s elégedést
Fog adni?
Bűnsuly ártatlan lelkem nem
Kinozza;
S ifjú erőm virágait
Meghozza.
De ám minden mást boldogít,
Csak én nem.
S magányban boldoggá lehet
É lennem?
Mást nem vidíthatok, s igy más
Se vídit,
Azért borong az ifjú illy
Magán itt.

Kenézy Lajos: Boldogságom

Hazám nem ismer rám fiára,
Olly szűk biralmomnak határa;
És mégis egy világ sajátom:
Mert egy nemes sziv hő barátom!

Minek pénz, rang, kitünés, hír, fény?
Ezekkel gazdag nem lennék én.
Gazdag csak az, ki jó szívet bír,
Mellette árnyék a pénz, rang, hir.

Vedd tőlem el, mivel csak bírok,
Én értök egy könyet sem sírok.
Csak jó szíved maradjon nálam,
Üdvöm én abban föltanálom.

Miért csak gyermekkép esengtem,
Azt sokszorozva mind megnyertem.
De szívem még mindig zajonga,
Nem testi tárgy, mért ég, azt mondja.

Nem földi tárgy, miért e szív ver,
A por boldogságot nem ismer.
Rom s vész árnyazzák az anyagot:
Szellem s szív alkothat boldogot.

Kenézy Lajos: Szerelem

Mit busuljak e világon
Más miatt szüntelen?
Hogy ha én senkit se bántok,
Más mit gondol velem?
Ejh hajh! búbánat,
Nem járok én utánad,
Csak csókolgathassam
Babámat!

Még azt mondják, hogy rosz vagyok,
Pedig csak szeretek.
Azért akármit mondjatok,
Mi közöm veletek?
Ejh hajh! soh’ sem jó
A sok beszéd, a sok szó
Ránk is, másra is csak
Búhozó.

Míg beszélnek, én addig csak
Téjarcod csókolom.
Földerít szemed, s az a két
Szép alabást halom.
Ejh hajh! hollóhaj,
Gyönge ajk, miként a vaj,
Megcsókollak, csak hogy
Rám ne vallj!

Oh be boldog, a ki úgy él
Mindenkor, mikint én,
Nem irigykedem senkire
Epésen, feketén.
Ejh hajh! te is ám,
Ne hányd szememre hibám,
Inkább csókolgass meg
Szép babám!

Isten áldja meg jó szíved
Örökre, édesem!
Meszsze mégyek, vagy látsz többé,
Vagy pedig soha sem!
Ejh hajh! virágom,
Ha menni kell, se bánom:
Csak küldj egy két sohajt
Utánam!

Kenézy Lajos: Vigasz

Messze szállsz el gondolat,
Messze kis levél!
Hol csöndes födél alatt
Bús kedveltem él.
Mondd meg néki kis levél:
Ne búsuljon ő,
Bár tudom, hogy bú nélkül
Nincsen szerető.
Sugd meg néki: mást epeszt,
Ha szíve bú-lak.
Mondd, hogy: útra ép ezért
Indítottalak.
Mondd, hogy: engem vignak úgy
Látni nem lehet,
Hogyha szívdúló hangja
Tépi keblemet.
Intsd, hogy ollyan víg legyen,
Mint még kis leány,
S tündököljön még fölé
Életszivárvány.
Tépje szét a bánatot,
Mint viráglevelt,
Mellyet a szelíd zefír,
S harmatcsók nevelt.
Mert mint a virág kedves:
Úgy e bú is az.
S bár most tépi hó keze,
Jő még szebb tavasz;
S szebb tavasz szép rózsáját
Tépi majd keze:
Mellyet Flóra bájival
Bőven hímeze.
Vagy talán azt képzeli:
Nem lát több tavaszt?
Oh ne higye, mondd neki,
Oh ne higye azt!
Lám tél dölt az őszre már,
S jő a kikelet,
Igy volt. És ez így leend
Ezredek felett…
Messze szállj hát gondolat,
Messze kis levél!
Hol csöndes födél alatt
Bús kedveltem él.

Kenézy Lajos: Jégsziv

A lány engem nem szeret:
És én égjek érte?
Sóhajték száz ezeret,
S ő okát se kérte!

Sírtam, záport könyeztem,
S a kemény nevetett,
Szóval is mondá, hogy: nem
Ismer szeretetet.

Érckebel szirt-oldala,
Tűz melenget téged,
Olvadj, bárha nem vala
Még lágyult jégszíved.

Ládd, enyim lang gyúlasztja,
Tied fagylalja jég!
Hol így kegyed malasztja
Mosolygó csalfa ég?

A lány keble jéghideg,
És én égjek érte?
Égek, bár ha a rideg
Búm okát se kérte!

Kenézy Lajos: Gyöngyök

Ime itt a gyöngyök
Fűzötten,
Mint a kedves lánykák
Ép’ öten.
Gyöngyök és leánykák
Szépen összeillenek,
Mert fénylők a gyöngyök,
S lányszemek.

Gyöngyöt nagy bajjal lel
A szegény,
Mélyen, zajló tenger
Fenekén,
S mégis könnyebb gyöngyöt
Lelni, bár keservesen,
Mint lányt, a ki hűven
Szeressen.

Gazdag nem voltam még,
Csak szegény,
S íme gyöngyből ötöt
Leltem én.
S öt szép lány szem közöl
Néz é egy rám édesen?
Higye más, én ugyan
Soha sem!

Nem virúlt szép lányka
Szív nekem!
Lásd azért ollyan bús
Életem!
Ámde tél ha múlik,
A tavasz meg szétterűl:
Meglehet, nekem még
Földerűl.

Földerűl még lányka,
Hidd nekem!
S égre zeng akkor víg
Énekem.
S a mint felfüzém most
E pirosló gyöngyöket:
Úgy adják át angyal-
szívöket.

És ha ujra gyöngyről
Szól dalom,
Abba tűzszemed bé-
Foglalom.
S ha bogár szemednek
Fényit abban lefestem:
Tündököl, mint csillag
Nyár-esten.

Kenézy Lajos: Hajnalon

Borúit égen sötét felhők között
Borong a félhold halvány képivel.
Az ifjú kél, s magányiban remeg,
Hogy a hajnal csak búra költi fel.
Az égre vét elsőben is szemet,
A mint szobája ajtaján kilép.
De halva látja még az életet,
S titkos fohász foglalja el keblét.
Sircsend parancsol a természetben,
Mint a halottak bús országában.
Nincs hang, melly zajgó éltet hirdessen,
A hol napon át élet, s érzet van.
Nagy mélyen szenderegve nyúgoszik
A nagy világ, s álom karjába reng,
A midőn keblem feldobog, s hevült
Szerelmében elsülyedten mereng.
Feldobban keblem zajgó verése,
S a holddal versenyez futásában.
De mért? tán keblemnek lángérzése
Jobb, elhamvad föllobbanásában!
De mit zúgok én illyen helytelen?
Valyon nincsen é, ki most ébren van,
És rólam is hasonkép érezzen,
Vagy álmodjék rólam szép álmában?
Oh van, kedves sejtés a kebelnek,
Van a ki álmot alszik helyettem!
Van, és igy pereim könnyebben telnek
Van, a ki sóhajt egyet érettem…
Borongj sápadt hold a borult égen,
Rezegj le csillag lámpafényivel,
Ne hidd, hogy búra, — elmúlt az régen,
Ne hidd, hogy ifjad búra kelne fel.
Víg ő, de tőled mégis egyet kér:
Vígy álmot a kedves szempillára!
Vagy ha szolgálatod semmit sem ér:
Ugy haljon el bájfényed sugára!

Kenézy Lajos: Hókebel

Kebled hulláma földagad,
S apály lohasztja le.
Igen! szerelmünk is csak úgy
Dagad s apad vele.
Hübb képedet nem, — semmi nem
Adandhatá vala,
Mint hókebled, mi elbájolt,
Fiszívek angyala! —
Hallám kisded koromba’ még,
Hogy a természeten
Nincs álszin, és szép kebled ezt
Meg is fejté nekem.
Botor valék, midőn hivém,
Hogy mindig egy lehet,
Az a mi kün is változik:
Tajtbol fútt kebeled.
Hiszen már kiilsőképen is
Mindig föl és leszáll,
Midőn hasonlót nem látunk,
Vezúv láváinál.
Mégis midőn kitör tüze:
Rendesnek látjuk azt;
Nem így a nökebelt, a melly
Magához még tapaszt. —
Most mondja meg már a tudós,
Ki a természetet
Csiráiban is ismeri:
Honnét ez ellenet?
Miért nem távolitjuk el
A vésznek föllegét,
Melly édenünket vad dühvei
Rombolva dulja szét?
Miért nem vágyik biztosabb
Révpartra kötni ki,
Olly sok veszély, s kaland után
Sziv csolnakát kiki?
Én meg merném tán mondani,
Bár tudós nem vagyok,
Ha megbocsátnátok nekem
Ti nyájas angyalok!
Azért keres ti nálatok
Sziv révpartot kiki,
Mert jobbat nem tanál, a hol
Biztosban kötne ki.

Kenézy Lajos: Hölgy

Fönt az égen trónol istenünk,
Itt e földön ő helyette
Nálad, csak nálad van édenünk
Szép hölgy! keblünknek szerette.
Percig altathat bár a hírvágy,
A vágy eltünik hirével:
Ámde a hölgy éltet, üdvet ád
Ránk mosolygó szép szemével.
Bár halomra teljék a sok kincs,
A midőn azt bészerezzük:
Élvezünk bár, ámde többé nincs
A mért kellemét érezzük.
Ámde a nő lángszemében ég…
Életünknek fényes napja,
Ajkain pirúl a kedvesség,
Hóditó egész alakja.
Hátha még szép lelke hangba száll,
És szivünkbe hat zenéje,
Nincsen olly kincs a halandónál,
Mellyel mennyét fölcserélje.