Kerényi Frigyes: Dal

Bár a végzet azt akarta,
Hogy szegény fiu legyek –
Kedve jó pillanatában
Szép kis kerttel álda meg!

Benne illatos virág van,
Lombos ág, madársereg –
Szép a kert s mióta bírom,
Szebb világot ismerek!

Mondja sok: hol volna kertem?
Hogy talán csak álmodom –
Büszke nép! e bájos édent
Én magamban hordozom.

Volna bár csak hervadatlan!
Hisz e kert: ifjúkorom,
A virágok – érzeményim,
A madár – zengő dalom.

Kerényi Frigyes: Halászfiú

Kavics fölött peregve fut
A habzó csermelyár –
Egy vig fiú bokáig áll
Vizében s halra vár.

Áll meghajolva, csendesen,
Vigyáz és fel se néz:
Csak néha száll habok közé,
Mohón, mint nyíl, a kéz.

Soká vigyáz, de foglya közt
Tán a legszebbiket
Elejti, mert bokrok közől
Hall édes éneket.

“Eperre jött lánykám talán,
S a lányka csókot ad!”
Megdöbben a halászfiú
S a legszebb hal – szabad.

Liget felé, melyből a dal
Igézve ömlik el –
A kis szerelmes futva fut,
Tövisre nem figyel.

Ligetbe ért lélektelen,
Megáll és vére hűl:
Ott nem a kedves lány, de a –
Nagyságos asszony űl.

És ennek ajkin hangzik a
Vonzó csalóka dal –
Pirúl szegény s a földre néz,
Mostan se csók, se hal!

Kerényi Frigyes: Jogászdal

Nyilt Verbőczy áll előttem –
Szórt elmével olvasom:
Mert minden piros betűnél
Ajkaidról álmodom!

Lányka jer, simúlj ölembe,
Szebb törvénykönyv nyilt szemed!
Hadd olvasnom, mit beléje
A nagy isten jegyezett.

Szóról szóra megtanúlom –
Foglalatja: szerelem!
Lányka, kis hamis tanító,
Megelégszel énvelem?

Mert oly hőn fogok szeretni!
Tenné bár ezt mindenik –
Akkor a világ vitázni
És perelni megszünik.

Törvény sem kell e szép korban,
Melyről íme álmodom –
S én jogászi íveim s a
Hármas könyvet eldobom!

Kerényi Frigyes: Halottak napján

Bús szivűek temetőbe mennek;
Oh, nekem sem ismeretlen útja, –
Kik szerettek, régen ott pihennek!

Én is, én is emlékezni jöttem!
Gondolván, ha majd a többi mellett
Síri hajlék domborúl fölöttem,

Csöndes fái közt e temetőnek
Dalaimnak meleg ismerői
Engem is meglátogatni jőnek.

Mintha sírhoz nőtt le volna lábam,
Kibeszéltem magam a hallálal
Kínnak, kéjnek rengő ostromában.

Mondám: néma népek zord királya,
Borzadalmas országod mezőin
Szívem eddig nyugtát nem találja;

Oh ne szólíts búcsuzásra, élet!
Szép szavaidból annyi nincs beváltva,
Kora volna még számolni véled!

Álmaimban adtál, s áldlak értte,
Adj a tettben is termő szerencsét,
A remény ezerszer megigérte.

Lelkem és e lantnak zengedelme
Hadd találjon viszhangot magának,
Jó s igazból bő italt az elme.

S majd ha egyszer tiszta homlokomra
“Ember ő és honfi” irva lészen,
Megelégszem; – akkor dönts halomra.

Kerényi Frigyes: Szerelmi pör

Édes leány, hamis leány,
Szivem panaszra kél –
Te csókolódtál lenge nád,
S hitetlenné levél!

Dalom csak félve reszketett
az első csók elé
S szép ajkidon azt jó korán,
Más boldog föllelé.

Ki volt e más? pirítsalak
Leányka általa,
Kivalljam-e? a kellemek
Igéző angyala.

Ezt eltagadnod nem lehet:
Hisz csókja árulón,
Öröklő fényben tündököl
Bűbájos arczidon.

Kerényi Frigyes: Lengyel hang

Sirjában nyugszik nemzetem,
A nagyszerű halott!
Hantjára a népöldöklő
Könnyeznem sem hagyott.

Bilincsre fűzve hajtatott
E zordon ég alá –
“Hadd fázza le – így zúg – hevét,
Mely harczra unszolá.”

Éltemnek végső lángzatát,
Bizton kioltanám!
De sejtés száll meg, mondva, hogy
Meglátom még hazám.

Leomlom akkor sirodon
Elölt nagy nemzetem –
S e percz alatt öröm között
Ellebben életem!