Bár a végzet azt akarta,
Hogy szegény fiu legyek –
Kedve jó pillanatában
Szép kis kerttel álda meg!
Benne illatos virág van,
Lombos ág, madársereg –
Szép a kert s mióta bírom,
Szebb világot ismerek!
Mondja sok: hol volna kertem?
Hogy talán csak álmodom –
Büszke nép! e bájos édent
Én magamban hordozom.
Volna bár csak hervadatlan!
Hisz e kert: ifjúkorom,
A virágok – érzeményim,
A madár – zengő dalom.
Kavics fölött peregve fut
A habzó csermelyár –
Egy vig fiú bokáig áll
Vizében s halra vár.
Áll meghajolva, csendesen,
Vigyáz és fel se néz:
Csak néha száll habok közé,
Mohón, mint nyíl, a kéz.
Soká vigyáz, de foglya közt
Tán a legszebbiket
Elejti, mert bokrok közől
Hall édes éneket.
“Eperre jött lánykám talán,
S a lányka csókot ad!”
Megdöbben a halászfiú
S a legszebb hal – szabad.
Liget felé, melyből a dal
Igézve ömlik el –
A kis szerelmes futva fut,
Tövisre nem figyel.
Ligetbe ért lélektelen,
Megáll és vére hűl:
Ott nem a kedves lány, de a –
Nagyságos asszony űl.
És ennek ajkin hangzik a
Vonzó csalóka dal –
Pirúl szegény s a földre néz,
Mostan se csók, se hal!
Nyilt Verbőczy áll előttem –
Szórt elmével olvasom:
Mert minden piros betűnél
Ajkaidról álmodom!
Lányka jer, simúlj ölembe,
Szebb törvénykönyv nyilt szemed!
Hadd olvasnom, mit beléje
A nagy isten jegyezett.
Szóról szóra megtanúlom –
Foglalatja: szerelem!
Lányka, kis hamis tanító,
Megelégszel énvelem?
Mert oly hőn fogok szeretni!
Tenné bár ezt mindenik –
Akkor a világ vitázni
És perelni megszünik.
Törvény sem kell e szép korban,
Melyről íme álmodom –
S én jogászi íveim s a
Hármas könyvet eldobom!
Vidám a vándor, kedv s öröm
Vonul fel homlokán,
Pihenni hogyha hantra dől,
Egy hő nap alkonyán.
S ha forró éltünk alkonyán
Int tulvilági kéz –
Nyugvó helyére tört szivünk
Letenni oly nehéz.
Zúgó fenyves szögletében,
Biztos zsúpfedél alatt,
Pórkunyhóba elvonulva –
Néztem a villámokat.
Gyúlt az ég és elsötétült
Tompa durranás között:
A kunyhónak ajtajához
Reszkető leányka jött.
“Jer apám, az úr nevében
Lesz talán itt menedék -“
“Koldusnép menj! zápor ellen
Van közel fenyű elég.”
Igy a kunyhó vad lakója –
Szívem menni késztetett,
Félve, hogy leküld az isten
Rosz fiára mennykövet.
Örömvirág volt a karácsonestve!
Hogyan leszedték tünde bársonyát –
Piros napoknak halvány unokája,
A multból olvad játszi fény reád.
Oly tiszta volt a föld, oly jó az ég,
Oly boldog én, midőn gyermek valék!
Középen szent fa, tarkán ékesítve
És gazdagon, hogy meghajolt az ág –
Miért is égett annyi mécs körűle,
Nem volt-e arczimon elég világ?
Elég világ anyám könyűs szemén,
Ha eltekintett boldog gyermekén?
És reggelenként nyúlva nyult a kéz
És volt a napnak bája alkonyig;
De a mohón szakasztó kéz alatt,
A szent fa szépen elvirágozik.
Suhant az év s midőn alunni ment:
A kedves szent fa ujra megjelent.
Azóta csendes gyermekéletemnek
Bűvös meséje régen megszakadt:
Jó angyalom a kis fenyű helyébe,
Szent fául hozta ifjuságomat.
Hogy eltekintsen ujra gyermekén –
Anyám után hiába néztem én.
Az új fa dús, az új fa oly sugáros!
Reménylevél takarja ágait;
Kicsillogott a szerelem virága;
Túlföldi fényben tündökölt a hit.
Mért hozta, lelkemet zilálni szét,
A kétkedés csapongó vesszejét?
Mért jő az élet a komoly valónak
Izmos kezével rázni ágait?
Hogy róla minden, minden elszakadjon,
Mi földi szárnyon égbe vitt!
És hogyha ennek kincse szertehull:
Számomra többé szent fa nem virúl!
Hol hona üdvéért a hőskor vérrel adózott:
Most önön üdvéért gyenge utóda – könyörg.
A pelyhes áll,
Szép urfinál
Oly édes büszkeség!
Szakállnak, hogyha nagyra kél,
Kedves leány szeszélyinél
Az olló csókja jut.
Hópelyhes áll,
Tél urfinál
Oly édes büszkeség!
Hamis leány a szép tavasz,
Szakállát majd lecsalja az –
Olló a napsugár!
Ifjat s leányt a szív
Szerelme egybehoz,
És mennek istenök
Kegyes szolgáihoz.
Hogy együtt álljanak
Napfény s ború alatt, –
Megáldó szent igét
A papnak ajka ad.
De mond a tisztes agg:
“Ily íge tiltva van!”
A kettő összenéz
Komoly-fájdalmasan.
Nyugtatva int az agg,
És arcza felpirúl –
S ez íge szíven át
Hangzik le ajkirúl:
“A sorsot híveim,
Melly csügg felettek,
– Mert nékem tiltva van –
Az isten áldja meg!”
Bús szivűek temetőbe mennek;
Oh, nekem sem ismeretlen útja, –
Kik szerettek, régen ott pihennek!
Én is, én is emlékezni jöttem!
Gondolván, ha majd a többi mellett
Síri hajlék domborúl fölöttem,
Csöndes fái közt e temetőnek
Dalaimnak meleg ismerői
Engem is meglátogatni jőnek.
Mintha sírhoz nőtt le volna lábam,
Kibeszéltem magam a hallálal
Kínnak, kéjnek rengő ostromában.
Mondám: néma népek zord királya,
Borzadalmas országod mezőin
Szívem eddig nyugtát nem találja;
Oh ne szólíts búcsuzásra, élet!
Szép szavaidból annyi nincs beváltva,
Kora volna még számolni véled!
Álmaimban adtál, s áldlak értte,
Adj a tettben is termő szerencsét,
A remény ezerszer megigérte.
Lelkem és e lantnak zengedelme
Hadd találjon viszhangot magának,
Jó s igazból bő italt az elme.
S majd ha egyszer tiszta homlokomra
“Ember ő és honfi” irva lészen,
Megelégszem; – akkor dönts halomra.
