Kibédi Sándor

Kibédi Sándor: Egy kolozsvári ház

Égnek itt a falak, láng lobban a tetőn,
az alap vad lázban sikoltoz, nyög, piheg,
ablakok remegnek, félelemmel félnek,
minden zúgon-zegen, bútoron, kilincsen
meglapul, sistereg dörömböl az árnyék.

Jaj, te csodálatos forró levegőjű
babonás nagy bolond kolozsvári ház:
reng benned a világ, dübörg a föld árja,
csudálkozó csillag fürdeti a lábát
búgó bensőd meleg sugártengerében
s fergeteg, zivatar önti néha magát
morogva, zubogva égő falaidra…

A láng a tetődön el-kihúnyni látszik,
alapod vad láza mintha megenyhülne
s csend, nyugalom fénylik sajgó küszöbödön.
De újra, meg újra fölsivít a fájás,
ropog, dong a padlód, ajtód megcsikordul
s éjfekete madár, töröttszárnyu madár
vergődik alattad…

Kibédi Sándor: Ballagni a juhok után

Mint egyszer, –
haragudjon, avagy
nevessen az ég:
vidáman fütyörészni,
mogyorópálcával
csapdosni a bokrok leveleit
s napszállat után
hanyatt feküdni a forró füvön,
tereferélni kacér csillagokkal.
Reggel – még félig álmosan –
csettinteni a négylábú társnak:
hé, Bundás, elébe, kerítsd, –
és derűsen, táguló tüdővel
szippantani a hegyi levegőt,
kurjantani pár hatalmas-nagyot,
rikkantani egy-két mord igét,
majd csendesen, henye gonddal
szemlélgetni a turmát,
ballagni szótalan, némán
a bégető juhok után…

Kibédi Sándor: Napos kis uccák

Napos kis uccák, álmosak, vakok –
rajtuk mély, meleg, alföldi ború.
A tikkadt nyár tovaleng felettük
s barackízű szájjal már az ősz mosolyog,
kacajjal vállamra üt, megbizserget.
Ajándék-tarsolyát vidáman meglóbálja:
ez is, meg az is a tied,
fogadd szívesen!…
Rózsa a kedve, méz a szava,
a hangja puhán simogat.
Kicsit kétkedve, megnyílt szemmel
reábámulok:
igaz-e az ajándék, a szó, –
vajjon higyjem-e… elhiszik-e a hegyek
a sík, a humusz igéretét?!…
Gondtalanul, könnyesen nevetek:
hiszem, hiszem, ma még hiszem!…
Hiszen
a napos kis uccák ujjonganak:
tied az élet, a szerelem!…

Kibédi Sándor: Esőfellegek dala

Be sötétek vagyunk,
be bús terűt hordunk:
énünk mély árkában
földünk lélekvére
be habosan árad,
örvénylőn háborog!…
Kicsodák vagyunk mi?
Pusztai meleg szél,
tovasikló napfény,
táncoló csillagpor,
barlangmély csodája.
Testvér, add a kezed:
bújjunk ki a zűrből,
csillagok öléből,
napanyánk tömbjéből, –
és zúgó magunkat
a bolond nagy űrből
árasszuk a földre…

Kibédi Sándor: Tengerzúgás

Keskeny palló a roppant ár felett
az öntudat, amelyen elterülve
a zúgást hallgatom.
Örvénylő vad vizek morajlanak,
bömböl a méregzöld tengerár,
mig hátán tovasiklik lélekcsónakom.
A tengermélyben
hínár béklyózza lábamat, polipkar ölel,
medúzák kocsonyateste rámtapad
s élesfogú cápák, repülő halak
uszonyain a cirrenést lesem.
A barnabőrű bálna is szájába kap,
korallerdőkön végigringatózom
s a színt szelő óriáshajók
csavarjára telepszem mint moszat.
Végetlen sorokban elvonul
előttem a játszó delfinek raja,
ordít a kín, az öröm rikolt.
Érzem, hogy élek, mindörökké élek!
Nedves szemekkel hallgatom
a habok mormogását, a tombolást,
megnyílott ajakkal fölkiáltok
és sikoltva és örömrepesve
a szívén ölelem anyámat, a Földet.

Kibédi Sándor: Fiatalok

Napszemű sereg, megyünk előre –
teremtő láz, mely fűti tagjainkat,
forró-tűz reggelen érünk a tetőre
s fehér síkon ütjük fel sátrainkat.

Ma még az éj sötétje leplével takar,
a sápadt hajnal fátyla rejteget
s fényes arcunkat, mely új igét akar,
még féltőn őrzi keblén a rengeteg.

De már az élen teremnek új csodák:
lázunk, akaratunk új világot épít.
Megyünk előre, napszemű katonák –
és máglyánk éneke fölcsap az égig.

Kibédi Sándor: Napszámosok

Ferdevállas, kajlabajszú emberfiák,
kopott a ruhájuk, roggyan a lábuk
s a derekuk roppan a meddő tusán.
Kenyér, kenyér! – és holmi rongy a testen;
ebben merül ki minden akarat.
Egy kicsi ház, kertecske, társ, gyermekek
– teremtő Isten, milyen nagy dolog!

Nézem őket, babonázott szemmel nézem.
Őskép. A poros úton mendegélnek.
Ezt így, valahol már láttam, régen.
Ez hát az árnyék? – kérdeztem akkor,
nem felelt senki.
Az emberek bámulva elmeredtek a kérdésemen.
– Most is kérdem. Nem érti senkisem.

Kibédi Sándor: Tájkép

Fehér, halotti hólepel felett
Fekete varjak szállnak, szállnak:
Kisértetek, komorló nyári árnyak.

Hűvös csőrükben csúf halál
Berzengve les életre, fényre:
Csirára, magra, dús reményre.

Alvó szemekkel lagymatag
Alig-sugárt vet barna földünk:
Didergünk, fázunk, félünk.

Vértelen, zöldszemű az éjszaka.
A messzi város ajkán torz mosoly.
Piros pettyeket ejteget a nyomor.