Ti, legszebb órái lefolyt életemnek,
Kik hű barátokat adtatok lelkemnek,
Mikép rajzoljalak tábláján szívemnek?
Titek áldlak, míg foly egy cseppje véremnek!
Tinéktek köszönöm legszebb napjaimat,
Mellyek felderítik setét óráimat.
Ti gyújtjátok bennem szentebb szikráimat,
Mellyek lelkesítik nemesb munkáimat.
Barátság! dicső szó, szent hangzat fülemben!
Te légy géniusom minden lépésemben.
Emelj fel karoddal porba-esésemben,
Ha te viszsz, részem lesz halhatlan érdemben.
Szívemnek legfelségesb bálványa,
Szűz bölcseség, hol van lakhelyed?
Világoknak roppant alkotványa,
Hol rejti őt titkos kebeled?
Oh, rég már, rég, hogy e szépek szépét
Nyomozom, mert istenség keze
Lelkembe metszette ő szent képét,
Hogy lélekké neveze.
A hol te, ég felséges magzatja,
Szórod fényed ragyogványait,
Ott örökös tavasz osztogatja
Elysium drága javait.
Legtisztább ég világos kristálya
Folyj a körül boldog vidéked,
Égi karok szent melodiája
Zeng idvezletet néked.
Az igazság s a virtus karjain
Jársz szép testvér szép testvériddel,
Ártatlanság virágos halmain
Vígan játszván víg kedvesiddel;
Orcáidon ragyognak rózsái
Hervadni nem tudó szépségnek,
Kezeidben virítnak pálmái
A tökéletességnek.
Benned érzés, vágyás, gondolatok
Zengnek felséges harmoniát;
Szívet tépő dühös indúlatok
Nem táplálnak ezer fúriát;
Homálytalan szemeidnek éli
A dolgoknak hatja velejét;
A holt bálványt istennek nem véli,
Lepje gyémánt bár fejét.
Néked örök rend arany láncai
Fűzik egybe a világokat,
Mellyek mint szép egyesség lyányai
Ölelkezve járják táncokat.
Irigy daemon néhánynak kebelét
Nem marcongja mérges dárdával,
Hogy a sereg másik kedvesb felét
Hizlalja prédájával.
Előtted a mindent-alkotónak
Nyitva vagyon rejtett műhelye,
Látd, az célja, hogy a legfőbb jónak
Ízlésére mívét emelje.
S azt ezerkép csak azért próbálja
Tisztításnak kemencéjében,
Hogy ragyogjon, lehullván homálya,
Istenek szép fényében.
Égi lakos, egek származatja,
Mindent szemlélsz égi formában,
Füled égi szent muzsika hatja
A világok vándorlásában.
Gyönyörűség legtisztább forrását
Szünet nélkül meríti szived,
S jótéteiben leli csak nyugvását;
Boldogság minden mived.
Oh! szivemnek szentséges bálványa,
Hol van, hol van örökös helyed?
Mért hogy lelkem, úgy a mint kívánja,
Nem mulathat itt alant veled?
Ah! eltűntél, eltüntél mitőlünk
Felsőbb lelkek társaságába,
S téged vélvén lelni, hányszor dőlünk
Csalárd árnyék karjába.
De ha szívem legszebb lángozatja
Feléd lobog hajnal jöttével,
Ha lelkem legtitkosb mozdulatja
Téged sóhajt nap lementével,
Jőj Kegyes, oh jőj Zephyrszárnyakon
Néked szentelt rejtekhelyembe,
Nagy leckéid mennyei hangokon
Éjfelenként sugalld fülembe!
Egy bárány, kerülvén az eső záporát,
Bokrok sűrűjében kereste sátorát.
Az esőtől ugyan szárazon maradott,
De a tövisekben gyapja fennakadott.
E bárány példáján boldog aki tanúl:
Tanúlj te, ki gyakran perelsz oktalanúl
Körmös prókátorra félve bízd magadat,
Ha nyersz is keveset, az szedi gyapjadat.
Némán hallgat az éj, s titkunkat béfedi, Lillim,
A szerelem szabadon tesz s tehet amit akar.
Boldogságunknak távol van minden irígye,
Nincs, ki gonosz szemmel lesse, mit adjon odább.
Nyisd fel egész lelked tárházát, mellybe szerencsém
Vesztegető kézzel rakta le kincse javát.
Nappal uralkodtak szemeid, s hószínü ruhádban
Minden mozdulatod Grátia tánca vala:
Most elméd gyönyörű súgári ragyogjanak, űzzék
A gond fellegeit s gyújtsanak ifju tüzet.
A nevetés, játék, csélcsapság, nyájas enyelgés
Fogjanak egymással múlatozásra kezet.
Amit szép Láisz, vagy szép Aspásia tréfált,
Tréfáld szebb szeretőm, most te duplázva velem.
Csendes éjszakán járkálok,
S hány varázslatot találok!
Gyenge szelek,
Falevelek,
Holdbeszélgetést susognak,
Távol patakok zuhognak.
Árnyak árnyat ölelgetnek,
Mint akik híven szeretnek;
Hegyek, völgyek,
Fenyűk, tölgyek
Merre hold sugári hatnak,
Csuda képeket mutatnak.
Mik laknak itt, halmok, térek?
Gnómok, sylphek vagy tündérek?
Mint bujkálnak,
Hogyan válnak,
Széppé, semmivé, kényekre!
Mint építhetnék ezekre?
De fenn az ég üregében,
Csillagok dicső fényében,
Változhatlan,
Határatlan
Hűség ragyog nem vak kényen,
Hanem örök szép ösvényen.
Alatt képek jőnek s mennek;
Fenn nyomos hely van mindennek:
Égi fények!
Szép remények
Vagytok ti kétes szivemnek,
S útmutatók életemnek.
Markalf, kinek feje tökkel ütött nem volt,
Egykor hegyes helyen többekkel gyalogolt.
Valahányszor hegyről alá kellett menni,
Lassan járt, jókedve búcsút látszott venni,
S viszont ha mely völgynél másik hegy kezdődött,
Gyorsan indult s szokott jókedve visszajött.
Hogy tudsz, monda neki egy utas, így tenni,
Völgynek szomorúan, hegynek vígan menni?
Szokásommá vált az, monda ő, barátom:
Lementemben én már azt a hegyet látom,
Mely a völgy fogytával viszont következik,
S orcámról a nyájas vígság elrejtezik.
S hegyre felmentemben arról gondolkodom,
Hogy közel lesz a völgy, s gyorsan kapaszkodom.
Jó s balszerencsédben hogy mértékletes légy
Te is, ha eszed van, mint Markalf tett, úgy tégy:
Jó sorsodban rettegj az ellenkezőtől;
Ha szenvedsz, minden jót várj a jövendőtől.
Egy útas Aesoppal öszvetalálkozott,
S tőle célja felől imígy tudakozott:
Jó ember, még mennyi ideig kell mennem,
Míg eme városban meg lehet pihennem?
Menj, felele Aesop. – Helyes! tudva vagyon,
Aki akarja, hogy előre haladjon,
Annak mennie kell. De azt add tudtomra,
Hány óráig érek óhajtott célomra?
– “No, eredj hát tovább!” – De már bizony látom
Akárhova tevéd, nincs eszed, barátom;
Fogó, aki kicsíp egy két szót belőle. –
Így dörmög az útas, s elfordúl előle.
S megy. – Aesop rákiált: Atyafi! egy szóra!
Míg a városba érsz, eltelik két óra. –
A vándorló hallja s megáll háborodva:
Tudsz hát becsületet! így szól álmélkodva. –
Mikép fejthetném meg elébb kérdésedet,
Úgy mond a bölcs, míg nem láttam menésedet.
Ti, kik hebehurgyán ítélni szoktatok,
Az eszes Aesoptól, jertek, tanuljatok.
Egy darázs egy lovat megcsíp fullánkjával,
Ez nagy mérgesen rúg feléje lábával;
De ez csak imígy szól csendesen hozzája:
Lassabban vitézek kedvelt paripája!
Vedd jól gondolóra menedékhelyemet,
Hidd el, meg nem rúghatsz semmikép engemet!
Végre a kevély ló kérni nem átalja,
Mellyre a darázsnak illy válaszát hallja:
“A szelidség mindég győző szokott lenni
Lásd, én sem fogok már neked semmit tenni.”
Szép a békeség angyala,
A föld mennyé vál általa,
Minden szíveket megnyer,
Egy kies völgy kebelében,
Gyönyörű gyermek képében
A patak partján hever.
Körűle virágok kelnek,
Vígan ugrálva legelnek
A báránykák nyájai.
Ő bájoló furulyával
Játszik a hegy echójával,
S csudát tesznek hangjai.
Cifra lepék környékezik,
Gondosan s gyengén legyezik
A Zephyr lehelleti,
Vagy a nap alkonyodása
S a csermely víg susogása
Alunni édesgeti.
Itt, itt ülénk e gyepecskén
Tegnap Lillával kettecskén:
A fű most is lapul, s melly lágy!
Ugy látszik, neki tetszni vágy.
Kelj fel, kelj fel, kies pázsit:
Ne áruld el, kik ültek itt.
