Hadd maradjon kimondatlan
A szó, mely ajkamon lebeg;
Ne halljad te soha, soha;
“Hadd maradjon sejtelemnek.”
Ne tudd te meg, hogy kihez szól
A sok dal és a sok ének, –
És hogy mi zeng e dalokban,
“Hadd maradjon sejtelemnek.”
Ha sirba visz a búbánat
S hideg hant alá temetnek,
Ne tudd te, mi ölt meg engem,
“Hadd maradjon sejtelemnek.”
Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, –
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?
Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arczodon;
Szeretem, hogy borujára
Néha derűt hoz dalom.
Szeretem a sötét redőt
Homlokodon kedvesem!
Szeretem, hogy elsimítni
Tudja néha hű kezem.
Szeretem én fellobbanó
Haragodat angyalom!
Szeretem, hogy megszelidül
Néha esdő hangomon.
Szeretem zajgó kedélyed
Változó hullámzatát;
S hogy ezer változatában
Egyedül én értem át.
Szeretlek én, oh szeretlek,
Mert tudora, hogy kivülem
Körülötted minden ember
Csalfa, önző, hűtelen.
Szeretlek, hogy vissza adjam
Újra a megtört hitet:
Hogy van hűség, hogy van igaz
Önzéstelen szeretet.
Szeretlek, hogy zajos, üres
Élvek után legyen hely,
Hol nemesbre vágyó lelked
Nemesb élvezetet lel.
Szeretlek, mert szivedben a
Szépnek, jónak magvait
Látom, miket a világ most
Jég kezével elborit.
Szeretlek, hogy majdha szenvedsz,
Legyen egy igaz kebel,
Mely bár örömid nem osztja,
Bánatodban nem hagy el.
Szeretlek, ha nem szeretsz is,
Nem értesz is engernet,
Hisz meleg szerelmem nélkül
Végkép megfagyna szived.
A nap hálát nem kivánva
Küldi le sugárait, –
S habár nem nézünk fel hozzá
Érezzük, hogy melegit.
Sötét felhő
Kisért vissza utamon:
Talán fájó,
Hozzám vágyó
Lelked volt az, angyalom!?
Lanyha szellő
Lengedezett arczomon:
Talán fájó,
Felém száló
Sóhajod volt, angyalom!?
Esőcseppje
Érintette homlokom:
Talán fájó,
Értem hulló
Könyed volt az, angyalom!?
Napsugár szállt
Át a ködborulaton:
Tán szerelmed,
Hő szerelmed
Volt az, édes angyalom!?
Csillag fénye
Rezgett a falombokon:
Tán emléked,
Hű emléked
Fény lett abban, angyalom!?
Letűnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt szivtavaszom első ibolyája.
Éltem hajnalának első harmatcseppje.
Szivem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.
Elsötétült egem egyetlen csillaga.
Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,
Téged feledjelek?!
Tied volt arczomnak első pirulása,
Ébredő szivemnek első dobbanása,
Tied kebelemnek legelső fohásza.
Első hevülése, első égő vágya,
Tied mosolygásom, tied első könyem,
Tied – a tied volt az én egész lelkem,
És én feledjelek?!
A felkelő napnak ragyogó sugara,
A szelid hold méla, ábrándos világa,
Az öröm, mely a pacsirta dalában szól,
A bánat, melyet a fülmile panaszol,
A tavasz virági, csillagi az égnek:
Téged emlegetnek, te rólad beszélnek –
És én feledjelek?!
Oh te legszebb álom! te legszebb valóság!
Te legédesb bánat, – te fájó boldogság!
Te feltalált pokol, – te elveszett éden!
Te fenmaradt sugár az elborult égen:
Imádva borul le te előtted lelkem:
Te legszentebb emlék – oh első szerelmem!
Soha nem feledlek!
Dalt nekem, dalt, oly ihlettet,
A minőt még lant nem zengett,
A minőt még nem énekle
Sem pacsirta, sem fülmile!
Isteni láng, szent költészet!
Sugározd át énekemet:
Mert ő tőlem dalt kiván!
Csillag fénye, nap sugara,
Szálljatok a lant húrjára.
Virágillat, madárének,
Lágy fuvalma a szellőnek,
Falombok titkos rezgése
Szövődjetek énekembe:
Mert ő tőlem dalt kiván!
Emlékezet, – szelid holdfény;
Tünő délibáb – szép remény;
Sejtelmek tündér világa;
Vágyak távol menyországa;
Mitől a sziv ég és dobog –
Énekembe olvadjatok:
Mert ő tőlem dalt kiván!
Vérrel kötött szent szövetség,
Melyre áldást mondott az ég;
Nagy szivek nagy imádsága,
Lelkünk legszentebb vallása;
Honszeretet égi fénye –
Ontsd malasztod énekemre:
Mert ő tőlem dalt kiván!
S te örök üdv, örök bánat,
Melytől a sziv megnem válhat,
Csodás titok! együtt fény s árny,
Együtt felhő és szivárvány,
Égi szikra, oh szerelem!
Ihlesd, – szenteld meg énekem:
Mert ő tőlem dalt kiván!
Lelkem néha a pacsirta,
Madara a vig örömnek,
S dalai a szép tavaszról,
Csillagokról s üdvről zengnek.
Virágzó lombok rezgését,
S a vig csermelyt kihallgatja;
Mit az susog, mit ez cseveg
Elénekli, eldalolja.
Vigan repdes mezőn, réten,
Úgy csicsereg, úgy örvendez,
Hogy a ki dalát hallgatja,
Önkénytelenül boldog lesz.
Lelkem néha a csalogány,
A bú s szerelem madara;
Édes búról, fájó üdvről,
Égő vágyról hangzik dala.
Megzengi az árnyat, felhőt
S a harmat-könyes éjszakát,
Melyre egy-egy hulló csillag
Önté tűnő fénysugarát.
Méla esthomályban dalol.
Kin s gyönyör rezg énekében,
S a ki hallja, szive dobban
Édes búban, szerelemben.
Lelkem néha turulmadár,
Szent madara nagy hadúrnak;
S dalai egy fényes múltról
És egy nagy jövőről szólnak.
Csillagoknak közelében,
Fenhordozza égi szárnya.
Szent malaszttól ihletetten
Száll alá a dalnak árja.
Lelkesitve, bátorítva
Hivja népét győzelemre,
S a ki lángdalát hallgatja,
Bajnok és hős lesz belőle.
Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat,
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.
Miként tenger mélyében
Egy kis szenvedőnek
Könyeiből, keservéből
Fényes gyöngyök jőnek:
Akként jő az én dalom
Keblem mélységéből,
Keblem mélyében szenvedő
Szivem keservéből.
S miként a szivárvány jő
Felhő borujából,
A nap felhőkönyeiben
Megtört sugarából:
Akként jő az én dalom
Lelkem borujából,
Szerelemnek e borúra
Vetett sugarából.
“Nem lesz sugár, nem lesz harmat,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a virág értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
“Nem lesz erdő, nem lesz liget,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a madár értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
“Nem lesz menny, sem jövő élet,”
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a világ értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
A rét szereti-e
Jobban hűs patakját,
Vagy patak a rétet,
Melynek életet ad?
Virág szereti-e
Jobban a harmatot,
Vagy égi harmat a
Szomjazó virágot?
Rózsa szereti-e
Jobban fényes napját,
Vagy a napsugár az
Értte nyiló rózsát?
Az éj szereti-e
Jobban a csillagot,
Vagy a csillag az éjt,
Melyre fényt árasztott
Kedvesemet én igy
Sokszor kérdezgetem:
Én szeretem-e őt
Jobban vagy ő engem?
Mi ez, mit szivemben érzek,
S mit nem mondhat meg dalom?!
Én nem értem, – én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom!?
Ajkam önkénytelen mosolyg
S szemeimből köny fakad;
Oly tele van üdvvel szívem,
S mégis majdnem megszakad!
Mért e sok vágy kebelemben?
Mért pirulok, sóhajtok?
Mért nem tudom, hogy boldog-e
Vagy boldogtalan vagyok!?
Hogyha kéklő bérczet látok,
Feléje tárul karom,
Ott, – azontúl, – ott van aztán
A mi után vágyódom.
S ha ott vagyok, ujra messzebb,
Mindig messzebb vonz szivem, –
Tán a föld azt, mire vágyok,
Meg sem adhatja nekem!
Egy illattal, madárdallal
Telt csillagos éjjelen
Ez érzésnek egy sejtelme
Vonult által lelkemen.
Azt érzem, mit akkor a sok
Titkos éji hang súgott,
Azon bübájt, azon delejt,
Mi az éjen nyugodott.
Azt, mit a csillag ragyogott,
Mit a kis virág lehelt,
Azt érzem most, a mit akkor
A fülmile énekelt.
