Kisfaludy Atala: Azt kérdik…

Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, –
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?

Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arczodon;
Szeretem, hogy borujára
Néha derűt hoz dalom.

Szeretem a sötét redőt
Homlokodon kedvesem!
Szeretem, hogy elsimítni
Tudja néha hű kezem.

Szeretem én fellobbanó
Haragodat angyalom!
Szeretem, hogy megszelidül
Néha esdő hangomon.

Szeretem zajgó kedélyed
Változó hullámzatát;
S hogy ezer változatában
Egyedül én értem át.

Szeretlek én, oh szeretlek,
Mert tudora, hogy kivülem
Körülötted minden ember
Csalfa, önző, hűtelen.

Szeretlek, hogy vissza adjam
Újra a megtört hitet:
Hogy van hűség, hogy van igaz
Önzéstelen szeretet.

Szeretlek, hogy zajos, üres
Élvek után legyen hely,
Hol nemesbre vágyó lelked
Nemesb élvezetet lel.

Szeretlek, mert szivedben a
Szépnek, jónak magvait
Látom, miket a világ most
Jég kezével elborit.

Szeretlek, hogy majdha szenvedsz,
Legyen egy igaz kebel,
Mely bár örömid nem osztja,
Bánatodban nem hagy el.

Szeretlek, ha nem szeretsz is,
Nem értesz is engernet,
Hisz meleg szerelmem nélkül
Végkép megfagyna szived.

A nap hálát nem kivánva
Küldi le sugárait, –
S habár nem nézünk fel hozzá
Érezzük, hogy melegit.

Kisfaludy Atala: Sötét felhő…

Sötét felhő
Kisért vissza utamon:
Talán fájó,
Hozzám vágyó
Lelked volt az, angyalom!?

Lanyha szellő
Lengedezett arczomon:
Talán fájó,
Felém száló
Sóhajod volt, angyalom!?

Esőcseppje
Érintette homlokom:
Talán fájó,
Értem hulló
Könyed volt az, angyalom!?

Napsugár szállt
Át a ködborulaton:
Tán szerelmed,
Hő szerelmed
Volt az, édes angyalom!?

Csillag fénye
Rezgett a falombokon:
Tán emléked,
Hű emléked
Fény lett abban, angyalom!?

Kisfaludy Atala: Első szerelmemhez

Letűnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt szivtavaszom első ibolyája.
Éltem hajnalának első harmatcseppje.
Szivem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.
Elsötétült egem egyetlen csillaga.
Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,
Téged feledjelek?!

Tied volt arczomnak első pirulása,
Ébredő szivemnek első dobbanása,
Tied kebelemnek legelső fohásza.
Első hevülése, első égő vágya,
Tied mosolygásom, tied első könyem,
Tied – a tied volt az én egész lelkem,
És én feledjelek?!

A felkelő napnak ragyogó sugara,
A szelid hold méla, ábrándos világa,
Az öröm, mely a pacsirta dalában szól,
A bánat, melyet a fülmile panaszol,
A tavasz virági, csillagi az égnek:
Téged emlegetnek, te rólad beszélnek –
És én feledjelek?!

Oh te legszebb álom! te legszebb valóság!
Te legédesb bánat, – te fájó boldogság!
Te feltalált pokol, – te elveszett éden!
Te fenmaradt sugár az elborult égen:
Imádva borul le te előtted lelkem:
Te legszentebb emlék – oh első szerelmem!
Soha nem feledlek!

Kisfaludy Atala: Midőn tőlem dalt kívánt

Dalt nekem, dalt, oly ihlettet,
A minőt még lant nem zengett,
A minőt még nem énekle
Sem pacsirta, sem fülmile!
Isteni láng, szent költészet!
Sugározd át énekemet:
Mert ő tőlem dalt kiván!

Csillag fénye, nap sugara,
Szálljatok a lant húrjára.
Virágillat, madárének,
Lágy fuvalma a szellőnek,
Falombok titkos rezgése
Szövődjetek énekembe:
Mert ő tőlem dalt kiván!

Emlékezet, – szelid holdfény;
Tünő délibáb – szép remény;
Sejtelmek tündér világa;
Vágyak távol menyországa;
Mitől a sziv ég és dobog –
Énekembe olvadjatok:
Mert ő tőlem dalt kiván!

Vérrel kötött szent szövetség,
Melyre áldást mondott az ég;
Nagy szivek nagy imádsága,
Lelkünk legszentebb vallása;
Honszeretet égi fénye –
Ontsd malasztod énekemre:
Mert ő tőlem dalt kiván!

S te örök üdv, örök bánat,
Melytől a sziv megnem válhat,
Csodás titok! együtt fény s árny,
Együtt felhő és szivárvány,
Égi szikra, oh szerelem!
Ihlesd, – szenteld meg énekem:
Mert ő tőlem dalt kiván!

Kisfaludy Atala: Kérdés

A rét szereti-e
Jobban hűs patakját,
Vagy patak a rétet,
Melynek életet ad?

Virág szereti-e
Jobban a harmatot,
Vagy égi harmat a
Szomjazó virágot?

Rózsa szereti-e
Jobban fényes napját,
Vagy a napsugár az
Értte nyiló rózsát?

Az éj szereti-e
Jobban a csillagot,
Vagy a csillag az éjt,
Melyre fényt árasztott

Kedvesemet én igy
Sokszor kérdezgetem:
Én szeretem-e őt
Jobban vagy ő engem?

Kisfaludy Atala: Mi ez mit szívemben érzek?…

Mi ez, mit szivemben érzek,
S mit nem mondhat meg dalom?!
Én nem értem, – én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom!?

Ajkam önkénytelen mosolyg
S szemeimből köny fakad;
Oly tele van üdvvel szívem,
S mégis majdnem megszakad!

Mért e sok vágy kebelemben?
Mért pirulok, sóhajtok?
Mért nem tudom, hogy boldog-e
Vagy boldogtalan vagyok!?

Hogyha kéklő bérczet látok,
Feléje tárul karom,
Ott, – azontúl, – ott van aztán
A mi után vágyódom.

S ha ott vagyok, ujra messzebb,
Mindig messzebb vonz szivem, –
Tán a föld azt, mire vágyok,
Meg sem adhatja nekem!

Egy illattal, madárdallal
Telt csillagos éjjelen
Ez érzésnek egy sejtelme
Vonult által lelkemen.

Azt érzem, mit akkor a sok
Titkos éji hang súgott,
Azon bübájt, azon delejt,
Mi az éjen nyugodott.

Azt, mit a csillag ragyogott,
Mit a kis virág lehelt,
Azt érzem most, a mit akkor
A fülmile énekelt.

Kisfaludy Atala: Az emlékezethez

Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letünt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!

Hozd vissza a tavaszt, a nyiló virágot,
Hozd vissza a multat, a szép ifjúságot,
A meleg napsugárt, a meleg érzelmet,
Hozd vissza a hitet, a reményt s szerelmet!
Hozd vissza a mosolyt, hozd vissza a könyet,
Melylyel legelőször rebegtem: “szeretlek,”
Hozd vissza a fohászt, melylyel boldogúltan,
Sirva, mosolyogva keblére borultam,
Hogy e boldogságot még egyszer erezzem,
Hogy e boldogságtól szakadjon meg szivem
Jőj, óh emlékezet!!

Kisfaludy Atala: Férjemhez

Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem édes angyalom,
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom?

Ha beszőhetném dalomba
A nap fényes sugarát,
S elkérhetném a virágtól
Szépségét és illatát;

Hogyha oda kölcsönözné
A szivárvány szineit,
És az egész nagy természet
Minden ékességeit, –

S ha e sok fény és dicsőség
Mind átragyogná dalom:
Akkor zenghetne felőled
Kedves, édes angyalom!

De igy, felőled dalolni
Hol vennék én szavakat:
Azért engedd, hogy téged csak
Hallgatva imádjalak.

Kisfaludy Atala: Eszményképemhez

Hol vagy, hol vagy? Eddig még csak
Álmaimban láttalak,
Élsz-e, s ha élsz, olyan vagy-e
A minőnek álmodlak?

Olyan vagy-e a minőnek
Az én képzeletem fest:
Karcsú, halvány és valódon
Több a szellem, mint a test?

Szemed sötét s fényes mint a
Holdsugáros éjszaka,
Tekinteted a menyország,
Mosolyod az üdv maga.

Való vagy-e, vagy csak álom?
Minden álom, a mi szép –
Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott eszménykép.

Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság.

Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk.

Ó tehát maradj csak álom
Édes titkos sejtelem,
Ne valósulj, maradj az én
Ismeretlen kedvesem.

Maradj te meg álmaimnak,
Maradj csak a lelkemé,
Valósulva tündér álmom
Bájait elvesztené.