Koroda Pál: A természet

Ha szép tavaszi napnak reggelén
Erdőt-mezőt bebolyongunk kedvesünkkel,
Beh édes hinnünk azt, hogy a derűs ég
A mi szivünknek örömét mutatja,
A mi vágyunkat suttogják a lombok,
Hogy a nap csak szerelmünkért sugárzik
És a madár is csak nekünk dalol!

Ha őszi napnak csöndes alkonyán
Szorult kebellel állunk a berekben,
Beh édes hinnünk azt, hogy a rokonszenv
Tevé sápadttá a természetet,
Hogy a sárgulva hulló levelek
Reményeinknek hű jelképei
S a szélben a mi sóhajunk beszél.

Dehogy gondoljuk, hányszor volt az ég
Vidám mosolya fájdalmunkra gúny,
S hányszor zajogott kedvünk, míg a föld
Fehér halotti fátyolát viselte…

Koroda Pál: Titoktartás

Szived mélyébe rejtsd szerelmi
Gyönyöröd, bánatod.
Ne tudjon senki más felőle,
Csak ő, kitől kapod.
Üres szivűek sokasága
Irigyli gyönyöröd;
Ha hozzáférhet, összetépi
És mulat bánatod fölött.

Ha látod őt a társaságban
S vadúl lüktet szived:
Fékezd a vágyat, mely felé hajt
S gőgöd, hogy ő tied.
Végy észre mást is, a ki ott van,
Essék bár nehezen.
Szemetek, a mig összevillan,
Elárulótok ne legyen.

Hadd hallják játszi csevegését,
Nehány könnyed szavát,
Kik sohse sejtik: hangja milyen,
Ha érzés hatja át.
Egy kézszoritást föl se végy te,
Kit csókja üdvözit;
Mosolyát tőlük ne irígyeld,
Kik elől rejti könyeit.

Oh mindenért, mit tűrsz miatta,
Kárpótol gazdagon
Az első percz, midőn karodba
Röpülhet szabadon!
Pajzán beszéd forrása lészen,
Mi addig meggyötört;
A visszafojtott vágy kitörve
Pazarúl szórja a gyönyört.

Koroda Pál: A távozóhoz

Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.

Hiába nyílnak, illatoznak
Az ibolyák nekem,
Ha őket a te kebeledre
Frissen nem tűzhetem.

Pacsirta, csalogány dalában
Mi gyönyört leljek én,
Mikor nem csendül a te hangod,
Legédesebb zeném?

Te vagy szivemnek napsugára,
Te üdvöm és hitem,
Ha elhagysz, minden oly sötét lesz,
Amilyen a szivem.