Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jőjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kivánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és – nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl dijért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédjás nem mulat.

Kosztolányi Dezső: Néma vidéki ház

Napfényben égnek a fehér falak,
S mégis jeges, halottas, téli gyász van
az elhagyott, magányos úriházban.
Kikerüli az utas hallgatag.

Távol fürdőhelyen mulat az úr,
a zárt szobákba bíboros homály ég,
a billentyűsoron bámul az árnyék,
a zongorán áll egy Chopin-mazúr.

A kéményekből füst nem göngyölög,
szundítnak a kutyák a fák mögött,
sejtelmesen susognak a sötét fák.

És senki sem tud a ház asszonyáról,
hogy él-e, vagy pihen sírjába távol?
A zord cselédek kérdésedre némák.

Kosztolányi Dezső: Agamemnon és Odisszeüsz

Hogy lángesőbe roskadt földre Trója
s véres mocsok fröccsent el szerteszét,
Agamemnon, mikor indult hajója,
Odisszeüsznek adta a kezét.

Némán, soká egymás szemébe néztek,
arcuk sötét volt, szívük tétova
s a harcban edzett két kemény vitéznek
lelkébe megjelent az otthona.

A hitvesükre gondoltak, mily árva…
S távolba két nő ült a rokka mellett,
egyik hálót szőtt – másik lázba fejtett.

Az egyik az urát sóhajtva várta,
másik kacagva leste, mint egy ördög
s hosszú, ezüst kádban főzé a fördőt.

Kosztolányi Dezső: Betegen

Bús délután… Betegágyamba fekszem,
künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
Beint a fény magányos, bús szobámba:
“Jőjj el velem, a sírnyugalma vár.”

Csábít tovább: “Jőjj, elmulik az élet,
elhágy a kedves, elszáll a meleg.
Jőjj el velem enyészni csöndes ágyba,
ott túl a fájdalmat nem érezed.”

A fák susognak, a szellő belebben
s körülölel: “Bús ember, jőjj velem.
A nyárfasorban eltününk az éjbe.”
“Megyek, megyek” suttogva tördelem.

Bús délután… Betegágyamba fekszem,
künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
S beint az ősz magányos, bús szobámba:
“Jőjj el velem, a sírnyugalma vár.”

Kosztolányi Dezső: Útrakészen

Beszélgetünk tréfásan és merengve
mi, útra készülő, bús vándorok.
Tíz évre, tíz év mulva… járja egyre
s szemünkbe titkos fájdalom lobog.

Beszélgetünk és olykor meg-megállunk…
Ledőlnek-e a szűz, fehér falak?
Férjhez megy-e akkorra “ideál”-unk?…
Meglát-e majd a sok ősz, agg alak?…

A nyári éj sötét, meleg, sohajtó.
Olyakor kinyílik csendesen az ajtó,
s ezüst tálcán bort ad fel a cseléd.

A ház pihen… A mécs virraszt maga.
Mind hallgatunk és hullong szerteszét
a cigaretták hulló csillaga.

Kosztolányi Dezső: Megállt az óra

Megállt az óra, és a mutató
halotti csöndben a hatosra néz.
Az óra áll, mindíg hat óra van.
Bármit teszel, az inga meg nem indul,
és a finom üveglemez alatt
oly szótlanul-nyugodt, mint a halott,
kit a koporsó ablakán tekintsz meg.

Az óra áll. És száll a pillanat,
eltűnnek a napok, múlik az év,
a század, ezred és az óra áll.
Az illanó idő szívdobbanása
remegve lüktet által a szobán,
s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.

A rémes éjfél csöndje sem ilyen.

Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből,
a poshadó tétlenség börtönéből,
az öröklét nyugodt fuvalma megcsap.
Az óra áll, mindíg hat óra van.