Kosztolányi Dezső: Új poéta panasza a régi holdhoz

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
és kérdezte: emlékszel-e még?

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam,
s borzongott idegem és a múltam,
mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,
búsan ringatott a kerti szék,
s éreztem szájamban émelyegve
a pezsgő s a nyúl kövér izét.
Gondoltam naivan életemre,
messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
és fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel
néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt,
és derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,
tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám – ó Kelet regéje –
álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyü varázsitalából
s fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem
tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem,
s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányba elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment,
és megtépem sírva köntösöm.

Kosztolányi Dezső: Kis állomáson

A gőzvonat távol mezőn süvöltöz,
alatta nyög, sóhajtozik a sín,
szikrás uszálya vágyik le a földhöz
s világít a rét lankás síkjain.

Egy pár utas az éjszakába ásít,
kedvetlenül pislant, aztán ledől.
Meg sem tekintik az út állomásit
és hírt se vesznek társaik felől.

Itt a jövő vasútat várja mind…
Benn távirógép álmosan kopog,
előtte lámpafényes homlokok.

A tisztek a sinek közt csöndben állnak,
megdobban a szivük – látják amint
lihegve jő a tűzszemű vadállat.

Kosztolányi Dezső: Empire-szoba

A hófehér szobán mécsfény lobog,
selyemdagály duzzad pazar gomolyba,
amerre nézel, hűvös, büszke pompa,
nyujtózkodó, komoly díszbútorok.

Az árny ragyog a gyémánt-könyütől,
bámul a sok sötétszemű, nagy ablak,
az antik ívek biztosan szaladnak,
mint befagyott tó, fénylik a tükör.

S e tárgyak közt az esti hangulatban
áll egy parókás delnő mozdulatlan,
s zord gőgje olyan jól illik ide.

Azt hinnéd, hogy nem él, s szobor, de ajkán
egy jégmosoly fut át suhanva, csalfán,
de nem nevet – mert néki sincs szive.

Kosztolányi Dezső: A hajnali csillaghoz

Haló csillagfény, ó tekints le
az éj sötétjiből ma rám.
Vándor remények drága kincse,
enyhítsd tusakvó éjszakám.

Oly messze késik még a reggel,
s párnák nehéz dagálya nyom.
Hímezd be hűs ezüst szövettel
fehér halotti paplanom!

Hajolj le lágyan ablakomba,
sugáros égi látomány.
Nagy bánatom felett mosolygva
ezüstözd meg betegszobám.

Haló sugarad lágy ezüstje
hintsen vigasztaló kegyet,
hisz amikor reggel letűnsz te,
haló sugár – én is megyek!

Kosztolányi Dezső: A földön

Sosem vagyok én boldogabb,
mint hogyha egymagam
a fűbe rejtem arcomat,
s mélázok gondtalan.

S hallván a föld lehelletét,
hogy lázasan remeg:
megértem, mit tesz e beszéd,
ráhajtva keblemet.

(Törjön föl a rút, dőre gőg
a csillagokra bár,
hozzád jövünk utóbb-előbb
és elborít a sár.)

Én földanyám, én mindenem,
te szültél egykoron!
S viharszavad bús intelem:
te rengeted porom.

A föld keblére fekszem én,
a földre, jó közel.
Nézd, jó anyám, fiad, szegény
csüggedve átölel.

“To love the earth” – Byron

Kosztolányi Dezső: Közelgő vihar

Már háborog zajló, sötét habokkal
a táj felett a kék légóceán.
Egy pillanat – a táj sötét azonnal,
s az ég tüzet vad őrületbe hány.

Hűs lesz a lég a puszta rőt homokján,
a szülni vágyó bolt vadul hörög,
s ott áll a kórós pusztán két oroszlán,
s egy tűzpokol tátong fejük fölött.

Vakítva lobban a kékszín, erős fény,
hajlékonyan odvába búj a nőstény,
de büszke fővel megfeszül a hím.

Vad harsogás kel véres ajkain,
sörényes főjét rázza, s nem-remegve
belesüvít a sápadt fergetegbe…

Egy kép alá

Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e szines pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jőjjetek, ajkam mosolyg.

Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kivánó ösztönöm.

Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot.

Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom.

Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és – nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén!

Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag.

S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl.

A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl dijért mohó kezem.

De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédjás nem mulat.