Kozma Andor: Infinitivus ad infinitum

Úrnak születni,
Sohase vetni,
Csupán aratni,
Hátra maradni,
Mitsem tanulni,
Másra szorulni,
Lomhán henyélni,
Élvekben élni,
Játszani, nyerni,
Paklit keverni,
Hazárdul merni,
A mellet verni,
Versenyre menni,
Istállót venni,
Lovat futtatni,
Tippet kutatni,
Meg is álmodni,
Tételt rádobni,
Totalizálni,
Börzét próbálni,
Nagy lábra állni,
Váltót zsirálni,
Bukmékerezni,
Vagyont szerezni,
Polgárt megnyúzni,
Gróffal pertúzni,
Amazt lenézni,
Emezt becézni,
Orfeumozni,
Veszteni, hozni,
Célpisztolyozni,
Bárkit kihívni,
Érdekből vívni,
Terrorizálni,
Csak eszkomptálni,
És prolongálni,
Bokkot pipálni,
Kaszinót járni,
Szerencsét várni,
Megkorrigálni,
Suskust csinálni,
Partit hajhászni,
Fülig bemászni,
Lejebb merülni,
Napfényt kerülni,
Kegykölcsönt kapni,
Ékszert becsapni,
Snasszul tengődni,
Kínban vergődni,
Cselt kigondolni,
Csalfán pumpolni,
Sosem fizetni,
Vadként üzetni,
Mentést keresni,
Kétségbeesni,
Kegyelmet hiába koldulni –
És nyomorult módon kimúlni:
Ez is gavallér-életpálya,
S van, aki vonzónak találja.

1898.

Kozma Andor: Zrinyi, a költő

Messze komor mult mélyibe nézek,
Feltünedeznek régi vitézek,
Daliásak, erősek, hű magyarok.
S ime, a rajzó lelki tömegbül,
Mely a borún mint fény köde lendül,
Felmagasulva egy kiragyog,
Egy csodamód kiragyog!

Meghat e kép, könny gyűl a szemembe,
Mind szaporább dobogása szívemnek,
Térdre aláz mély áhítatom, –
Nagy hit emel föl szinte a mennybe
S büszke reményem bízva pihen meg
A kimagasló fényalakon,
A lantos, a kardos hős alakon.

Ő az: a költő! Ő az: a bajnok!
Aki dalában visszamorajlott
A nagy őse kivívta halál-viadal.
Zrinyi a költő lelke világít,
Zrinyi a bajnok szelleme áll itt
Ércszavú lantja virágaival
S kardja tüzes villámaival.

Ő a magyar!… Nem! Ő a magyarság
Megtömörült szép minta egésze,
Zrinyi a lantos, a bölcs, a merő.
Ő a tükör, amelyből az ország
Legnemesebb, jobb isteni része,
Nemzeti lelke sugárzik elő, –
Ő a töretlen ősi erő.

Rettenetes kor!… béna hanyatlás,
Gyáva lemondás és csupa botlás,
A bilincsek, a romlás rémkora volt.
S kit maga földjén sárba tipornak:
A megalázott árva magyarnak:
Hőse jelen meg! Éled a holt!
Zrinyiről egy új Zrínyi dalolt.

Hallja-e népe? Érti-e honja? –
Nem lesi tétlen a harc daliája,
Aki érzi vezéri vasát az övén
S ellöki lantját, ezt ha kivonja,
Termi babérját zord hadi pálya –
S mennyi az áldás harci hevén!
Mennyi dicsőség Zrinyi nevén!

Messzi nyugat mind zengi csatáit,
Messzi kelet mind féli csatáit,
A pápa, a császár tiszteli őt –
S mind e magas kegy, mind e dicsőség
Nem teszi mássá nemzete hősét, –
Oly magyar, oly hű, mint azelőtt,
Szíve csak úgy fáj, mint azelőtt.

Dús maga-módja, dísze, hatalma
Nem gileádi ír a nemesnek,
Míg darabokra zilált hona rom,
Míg faja rab, ki se élve, se halva
Áfiumon teng s lomha, letespedt…
Ő riadót fú: fel magyarom!
Dobd el a mérget, – küzdj magyarom!

Mint a próféta, szent dühben égve,
Karjait esdőn rázza a légbe
S mikor áld is, a szóba haragja vegyül:
“Nemzetem, édes drága szerettem!
Veszve vagy ilyen gyáva törötten, –
Másra ne számíts, küzdj egyedül!
Tenmagadért egyedül!

Úgy szeret Isten, úgy a királyod,
Frigyre veled úgy lép idegen nép,
Mint magadért fogsz vívni magad.
A szabadítót alva ha várod:
Nincs a töröknek járma se lenn még
S már szabadítod űli nyakad,
A megalázott úri nyakat!”

Zrinyi a lantos, a dalia, a látnok,
Ó!… amíg élt, pusztába kiáltott.
Rég hallgat a lant, rég nyugton a kard.
Ám riadója száll az időkbe,
Száll a jövőkbe, szívekbe, velőkbe
S visszhangra riaszt új hősi vihart:
“Ne bántsd a magyart!… Ne bántsd a magyart!”

Tünik a nemzet áfium-álma,
A szabadulást minden igábul
Újra meg újra kiküzdi maga.
Vére ömöl s még messze a pálma,
Fárad a karja, olykor aláhull –
S újra hevíti ősi joga
S újra csatáz – s van ősi joga!

Zrínyi a költő hős hite él itt,
Zrínyi a bajnok harcos igéit
Vallja e nemzet örök igazul.
Jaj aki bántja!… Éles a kardja,
Védni magát már tudja s akarja,
Egy a hazája, királya az Úr –
S koronája felett csak az Isten az Úr!

Hős jelenünkre aggva ha nézek,
Szörnyű borúból mintha kiválna
Fényesen, élesen egy csodakard.
Törnek előre ifjú vitézek…
Rajta, fiúk!… E kardnak utána!
Erre van írva: “Ne bántsd a magyart!”
Zrinyi írása: “Ne bántsd a magyart!”

Kozma Andor: Magyarok sympnoniája

Történik egyszer, régtelen régen
Csanádi püspök nagy útra mégyen.
Gellért e püspök, Velence szülte,
Walther, a sváb pap szolgál körülte.

A jó főpásztor egy új báránya
Pogány farkasnak fogait bánja,
Gellért a püspök nem himez-hámoz
– Indulunk, Walther, István királyhoz.

S nyergel és indul, csak Isten vélek,
Nagy vad országban két szelid lélek.
Csak igazáért egy új báránynak
Úttalan úton napokig járnak.

Áttörve füves tengernyi pusztán,
Folyamok zúgó árját megúszván
Kerülve Ajtony pogány portyáit,
Dunának érnek túlsó partjáig.

Rengeteg erdők rejtelmes mélye
Rejti be őket nappal is éjbe.
Fenevadak közt törnek előre,
Isteneseknek Isten az őre.

Est közeledtén ritkul az erdő,
Rémlik a lomb közt alkonyi felhő.
“Nézz oda, Walther, látod a füstöt?
Jó tanya vár ma” – szólal a püspök.

Erdei tisztást hamar elérik,
Túlnan elébük tanya fehérlik,
A körül éji nyugodalomba
Most terelődik röfögő konda.

Derül szivében a két szent férfi,
Hova jutottak, menten megérti.
Makkos az erdő, hízni a falkát
Messze vidékről mind ide hajtják.

Dícsértessék-et ők ott köszönnek
És mindörökké visszhangja ennek.
Süvegelgetnek5 kanászlegények.
“Jó jel ez, Walther, mind keresztények.”

Házból a gazda s a tanya népe
Két jövevénynek járul elébe.
Nagy becsületje van a két papnak,
Lova sem koplal híján abraknak.

Az ágyasházba pihenni szállnak,
Erednek elsőbb esti imának.
Majd a mély csöndnek Gellért örülve,
Szent olvasmányba mélyen merül be.

Walthert elnyomja út fáradalma,
Álomszerzőnek nincs mi jobb volna.
De im, a püspök neszel egy dalra –
Vagy tán csak álom, tán nem is hallja?

Soha a mását e halk zenének!
A fele zúgás, a fele ének.
“Alszol-e, Walther?” – “Nem, én sem alszom…”
S ketten tűnődnek az éji dalszón.

“Én olasz földön sok zenét hallék,
De soha ilyet, mint ez a dal még.” –
“Én dalát értem több germán fajnak
S nem hittem, hogy még ilyet is halljak.”

“Hallga csak, Walther, mint apad s árad
Zengő folyója eme dal-árnak!
Sír is, vidám is… figyelj csak rája,
Ez a magyarság symphoniája.

Hallga csak hallga!…” S Walther hallgatja.
Magasra csap fel a dal szózatja.
Mosolyg a püspök s ágyába térve
Egyre kiváncsibb ama zenére.

“Oh, magyarázd meg, Walther, hogy dallam
Mely titkos módon bujkál e dalban?
Szent olvasmánytól mért von el engem,
Mért köll e furcsa dalra figyelnem…”

Tud zenét Walther s bölcsen gyanítja:
A hangfüzésben van e dal titka.
S hogy kikutassa, ki a zenélő,
Jó puha ágyból, íme, kikél ő.

Halkan nyit ajtót, azon kikémlel,
Kívül dereng a holdfényes éjjel.
Suttogva hoz hírt az éneklőről:
Az egy leányzó, ki gabnát őről.

Kövét forgatván kézi malomnak,
Űzi borúját az unalomnak,
S szaporáz munkát, dalolva hozzá,
S mellé a zúgást a kő okozná.

Meghatja e hir a jó Gellértet
S dicséri a dalt, melyet nem ért meg:
“Oh, fiam, Walther, áldott az ének,
Mely hű segítség dolgos szegénynek!

Bölcs mesterséggel még ez a nép itt
Gépet nem szerkeszt, malmot nem épít,
A kő nagy súlyát kezével hajtja,
De szive gazdag, mert dalos ajka.

Ím, e lány sorsa éj-napon munka
S nehéz robotját el mégsem unta,
Jókedvét hozzá a dal csinálja,
Ez a magyarság symphoniája.”

A dal elhallgat, a derék lánynak
Gellért és Walther jó éjt kivánnak,
Bő ajándékkal tisztelik másnap,
S tovább indulnak új utazásnak.

* * *

Jó szent Gellértről szép hiradás van
Régi időből régi irásban.
Abban olvasván, emlékül ébredt
Képzeletemben ez a történet.

Magam is mintha ott lettem volna,
Amikor őrölt a lány dalolva.
Malomkőzúgás dalát kisérte,
Hallgattam én is, csakhogy én – értve.

Mert, amik titkok az idegennek,
Bennem a hangok visszazengenek.
Föl van hurozva szívem aképen,
Hogy az is úgy zeng, mint magyar népem.

Követ forgatni nehéz robotban,
Éjt nappá téve magam is szoktam,
S hogy testem-lelkem jókedvét lelné,
Én is magyar dalt dúdolok mellé.

Kilencszer mult el száz év azóta,
Hogy ott az éjben zengett a nóta –
S mi tovább zengjük világ fogytáig
Az ős magyar nép symphoniáit.

Kozma Andor: Magyar pusztán

Ébreszti a földet
Piros nyári hajnal.
Teli van a szívem
Szerelemmel, dallal.
Ragyogó reménnyel,
Merész ifjú hévvel –
Teli van a szívem
Petőfi versével.

Napisten az égen
Egyre följebb vágtat,
Fényözönbe vonja
A magyar pusztákat.
Útjába gyülemlő
Vad vihart ver széjjel –
Teli van a szívem
Petőfi versével.

Piros nap búcsúzik
Nyugati határon,
Sejtelmes alkonyban
Éj sötétjét várom.
Kifogyott szívemből
Hangja tüzes dalnak,
De a magyar puszta –
Hallga! – most sem hallgat.

Titokzatos hangok
Nagy összhangja támad,
Borús-derűs tréfa,
Nemes, méla bánat.
Megtelik az éjjel
Hősi szép regével, –
Teli van a szívem
Arany énekével.

Kozma Andor: Új rabszolga

Király akartam lenni,
Nem lett belőle semmi.
Ért balszerencse számos
És lettem csak napszámos,
Csak napszámos.

Ha megszolgáltam bérem,
Kalaplevéve kérem,
Hogy gazdáim korbácsa
A lelkemet ne bántsa,
Azt ne bántsa!

Nincs soha pihenésem,
Nem nyugtat el az éj sem,
Mert álomból kifogytam
Az örökös robotban,
Nagy robotban.

Lüktet fejem a párnán:
Még mennyi munka vár rám!
S jön és leül az ágyra
A Gond riasztó árnya,
Beszédes árnya.

És egy nap, mint a másik
És egy éj, mint a másik.
A testem-lelkem vásik
S nincs soha változás itt,
Nincs változás itt!

Mi lesz a vége ennek?…
Az évek tova mennek
S én, nem győzvén a sok bajt,
Törten leroskadok majd –
Leroskadok majd.

Kozma Andor: Ó, jer felém…

Ó, jer felém, ha szunnyadok,
Halkan, lábujjhegyen,
Hogy míg szemed reám ragyog,
Az álmom szép legyen.

Ó, jer felém, ha görnyedek
Az íróasztalon.
Míg rajtam függ tekinteted
Édesb lesz a dalom.

Ó, jer felém, ha sok, nehéz
Gondban töprenkedem.
Míg szép szemed szemembe néz,
Nem súly a gond nekem.

Ó, jer felém, jer bármikor,
Jer halkan, könnyedén!
Kedves nekem akármi sor
Amíg te jősz felém.

S te jer felém, ó, kedvesem,
Ha szólít a halál,
Hajolj fölém szép csendesen –
És lelkem égbe száll.

Kozma Andor: Hideg asszony

Ha százszor szép is, nincs igézet
A hideg asszonyban soha.
Nem érdemes rá, meg se nézzed,
Vond válladat és menj tova.

Ha álma nincs, ha dalt nem ért meg,
Ha csecsemőre nem nevet:
A szívet rápazalni vétek;
Bolond, ki rózsát jégre vet.

Ha nincs a költészet sugára
Szűz-alabástrom homlokán:
Úgy ékszer ő csak — megvan ára.
S az ár? Nos, az egy férj talán.

Szeretni nem tud, csókja bágyadt
Az ölelése csak bilincs,
Nem szül sivár képzelme vágyat
S hűséginek értéke nincs.

S ha százszor szép is, lant ne légyen,
Amelyen róla zeng a húr,
Tagadja tőle meg kevélyen
Édes dalát a trubadúr.

S inkább, ha lel az út porába
Bukott leányt, ki szeretett —
E letörött, szegény virágra
Daloljon egy dicséneket.

Kozma Andor: Magasból

Fenn száll a rémletes magasban,
A léghajós, onnan lenéz:
Egy tengert lát mozogni lassan,
Pedig lenn bőszen dúl a vész.

Sötét síkon itt-ott kiválik
Egy-egy csekély vakondtúrás, –
Azok hegyek lenn, mind egy szálig,
S mind égbenyúló óriás.

S hogy feljebb száll a léghajó még,
Eltűnik Alp és óceán.
Mindenfelé csak ragyogó ég,
S egy vaksi folt a föld csupán.

S a végtelen Mindenbe veszve,
Csak egyre feljebb száll á gép:
A föld felett van messze, messze,
S az éghez mégsincs közelébb.

Ha van egy földfeletti lélek,
Az: emberen nem ámul el;
Annak, egyformán csöppnyi féreg
Egy pór s egy – Kant Immánuel.

Ami szemünkben nagy különbség,
Magasból nézve egybefoly;
Egy lesz a bambaság s a fenség,
Az ember mind – egy hangyaboly.

Mint mi a millió rovarra,
Úgy nézhet ránk az Istenünk.
Mi fúvósunk csak jobbra-balra,
Kifáradunk és elesünk.

Aztán a földnek vézna kérge
Mint szemfödél borúl reánk,
S a sír minden parányi férge
Van éppen úgy, mint mi valánk.

Rövidke létünk tovalebben,
Mit éltünk – nem számít a kor.
Az örökéltű végtelenben
Mindegy: ha él, ha nem a por.

Kozma Andor: Ősz

Ősz, hervadás, ború. — A szürke égen
Szomorú felhőt sírva űz a szél…
Hallottam egy regét valaha régen:
Van egy sziget, hol örök tavasz él.

Ősz, új szezon! — A ragyogó szaténba
Csevegni járunk illedelmesen —
De álmaimba látlak rám omolva,
Mindent feledve, kedvesem.

El, messze innen, más vidékre vágyom,
Hol nincs erény, csak egy: a szerelem.
Hol mind való az, ami itt csak álom…
Ó, jöjj velem!