A villamosba két baka ült be,
Nagy szomorúság támadt körülte…
Begöngyölgetve fehér pólyába
Egyiknek keze, másiknak lába.
“Honnan lelkeim?” – egy néni siránkol.
Felel az egyik: “Galíciából.”
Rábólint büszkén a másik szittya:
“Két kurta hét – oszt’ megyünk is vissza!”
Orvok cselén tőrbe estünk,
S vérzik bár a lelkünk-testünk,
Föl a szívvel, magyarok!
Föl a szívvel, föl a fejjel,
Csecsemő az anyatejjel,
Aggastyán lecsukló fejjel
Reményt egyék és dacot!
Férfi minden korty borában,
Nászünnepén, gyásztorában
Azt igyék!
Pap, ne hirdess más igét!
Ne zendíts mást, dal s ima
Az ég magasaiba…
Verejtékünk, vérünk, könnyünk,
Kaszánk, ekénk, kardunk, könyvünk,
Hegedű és zongora,
Tárogató, orgona –
Egy szent magyar harsona –
Harsogja be a világot:
– Igazságot! Igazságot:
Szabadságot, boldogságot.
Fényt, napot és életet!…
Ezer harcba, ezer vészbe
Kit egy csillag tiszta fénye:
Honszerelme vezetett,
Keleten volt Nyugat vértje,
Éltét, vérét nem kímélte,
Orvul tőrt sohsem vetett,
Szent jogáért, igazáért,
A hitért, s a szabadságért,
Csak vérzett, csak szenvedett…
Mert elárult, mert védtelen,
Mert elárvult, testvértelen,
Elesett –
Széjjeltépni, megöletni,
Bitor kézre koncul vetni
Nem lehet egy ezeréves
Nemes népet, dicsőséges
Nemzetet…
Nem lehet! Nem lehet!
Ahogy én egyik szememmel látom:
De nem esnék meg a szép világon
Sok szomorú és csúf dolog —
Ha nem volnának itt csupa vágyból,
Hiuságból és csapodárságból
Alkotott — démonasszonyok.
De ahogy másik szememmel látom:
Bizony megesnék e szép világon
Még több szomorú csúf dolog —
Ha nem volnának csupa türésből,
Egyszerüségből, hitből, hűségből
Alkotott — angyalasszonyok.
Szerelmesek – vigyázzatok.
Még akkor is, ha játszatok!
Vigyázzatok minden lépésre!
– Ti bűvös álomkertben jártok,
Hol szunnyadnak csodás virágok,
Várva: két szív hő egyverése
Keltse őket szent ébredésre.
Vigyázzatok oh, minden szóra!
– Nem kell épen nagy sorvasztó fagy
A zsendülő gyenge bimbónak.
Elég egy hűvös negyedóra;
És – sohsem lesz belőle rózsa…
Még akkor is, ha játszatok,
Szerelmesek – vigyázzatok!
Túl az Oceánon,
A tiszai tájon
Most reszket a harmat
A buzakalászon,
Kék buzavirágon…
A tiszai tájon,
Árva nyoszolyádon
Most térsz pihenőre
Én elhagyott párom,
Kékszemű virágom…
Most térsz pihenőre
Pacsirta dalával,
Most száll imádságod
Estharang szavával,
Síró furulyával…
Tudom: engem keres
Álmod fehér szárnya…
De hiába keres:
Elrabolt a bánya,
A fekete tárna!
Ördög rabja vagyok,
De, ha rád gondolok:
Pokol tornácán is
Imádságba fogok –
Sirok és zokogok…
Előttem csupa kaczagó nők járnak,
Gőgösek, czifrák, pávák.
Ha kergetem, ők szinte szárnyon szállnak. –
Mikor a közelükbe érek
S utjukból lankadtan kitérek:
Ők utam állják.
Körülfognak, szürke pacsirtát engem,
Ez édes, ékes pávák.
S hidegek mig én kegyük hőn esengem. –
Ha rideg dacz lesz urrá rajtam
S lemond a csókról tikkadt ajkam:
Ők felkínálják.
Egy csók… kettő… s magamégető gőggel
Már el kell hagynom őket.
És – ki jöhetne tisztába a nőkkel? –
Elengednek ma… ám másnappal:
Búgó lágy galamb-alázattal
Utánam jőnek…
Jő mint szép leány: csupa élet,
Csupa bű-báj és igézet,
Rád mosolyog, rád nevet
S édes szóval, mézes szóval
Minden széppel, minden jóval
Hitegeti szívedet.
S mire üt a végső óra
Távozóra, búcsúzóra,
De nagyon megváltozik:
Mint egy fonnyadt, elvirágzott,
ígéretét be nem váltott
Bús anyóka távozik…
