Lauka Gusztáv: Átkosház

Erdő középen áll maga,
Elmult idők átkos laka.
Szobáiban soh’sincs világ –
Velőt rázó a’ némaság.

De ha éjfél következik,
Belülről lárma hangozik:
Átok, kaczaj, káromkodás –
Később leány siránkozás.

Végre nehéz kín szűlte jaj,
Hosszú mély fájdalmas sohaj
Olly fájó mintha megrepedt
Szívtől nyert volna életet.

E’ házban hajdan úr lakott,
Élve vadul éjt, és napot —
‘S egy ifju lány kit elrabolt,
Élteig e’ ház rabja volt.

Lauka Gusztáv: A’ szenvedőhez

Lányka sírsz, szemlélem könnyeid’
Kék szemednek tiszta tükriben,
Szép e’ könycsepp mint a’ drága gyöngy
Tengereknek nyugva medriben.

Bú van ugy-e tiszta lelkeden?
Tükröződve könysugárokon,
Csak vihar ha kél a’ hab felett
Látni gyöngyöt csendes partokon,

Oh ne sirj, te édes szenvedő!
Érzéketlen áll a’ néma hant,
És a’ gyöngy melly itten boldogít,
Vonzerővel nem bír olt alant.