Ha reggel a’ szép nap kisüt,
‘S mosolyg az élet mindenütt –
Használd a’ bájos életet,
Mert változó, ‘s ritkán nevet.
Hány ember szállt a’ sírba le,
Kinek sötét volt élete –
Ki megkimélt egy szép napot,
Millyent többé soh’sem kapott.
Ha reggel a’ szép nap kisüt,
‘S mosolyg az élet mindenütt –
Használd a’ bájos életet,
Mert változó, ‘s ritkán nevet.
Hány ember szállt a’ sírba le,
Kinek sötét volt élete –
Ki megkimélt egy szép napot,
Millyent többé soh’sem kapott.
Erdő középen áll maga,
Elmult idők átkos laka.
Szobáiban soh’sincs világ –
Velőt rázó a’ némaság.
De ha éjfél következik,
Belülről lárma hangozik:
Átok, kaczaj, káromkodás –
Később leány siránkozás.
Végre nehéz kín szűlte jaj,
Hosszú mély fájdalmas sohaj
Olly fájó mintha megrepedt
Szívtől nyert volna életet.
E’ házban hajdan úr lakott,
Élve vadul éjt, és napot —
‘S egy ifju lány kit elrabolt,
Élteig e’ ház rabja volt.
Szereted a’ bort és rumot,
Botoztatni szintúgy szeretsz,
Hosszú kaputba jársz – viczczelsz,
De azon csak magad nevetsz.
Nyolczkor elmégysz oskolába,
Tíz órától aztán henyélsz –
Magyarul kell tanítanod,
De te tótmagyarul beszélsz.
Ha néha mosolyt látsz leány
Halavány ajkimon,
‘S oszolni kezd a’ fellegár
A’ redős homlokon,
Ne gondold hogy keblemből is
Eltűnt a’ bánalom,
Ha könnyeket nem hullathat
Mosolyg a’ fájdalom.
Azt mondád: szivedet, ‘s kezedet csak okosnak adandod,
Arcza ha nem szép, csak szép szive ‘s lelke legyen.
Jól mondád — az földi virág mellj rögtön enyészik;
Ez pedig olly csillag, melly is örökre ragyog.
Báthor, 1845.
E könyv sajátja áhitat ‘s malaszt,
Szerzője mégis némaságba van.
Úgy vélem az erény irá maga.
A’ rabló erdőben lakott,
Szeretve nőt, ‘s két magzatot;
A’ két gyermek rég elhala,
Szeretve már csak nő vala.
Később a’ nő is elveszett,
‘S a’ rabló szíve megrepedt.
(A’ szív melly gyilkolt többeket,
Egy nő halálán megrepedt.)
Nagy megalázással szóll hozzád ‘s mézes ajakkal,
Azt vélnéd hogy az ég angyala szóllna veled.
Úgyvan – ez angyali arcz melly mintegy látszik imádni,
Lelkével mar – ‘s sző ellened ördögi cselt.
Lányka sírsz, szemlélem könnyeid’
Kék szemednek tiszta tükriben,
Szép e’ könycsepp mint a’ drága gyöngy
Tengereknek nyugva medriben.
Bú van ugy-e tiszta lelkeden?
Tükröződve könysugárokon,
Csak vihar ha kél a’ hab felett
Látni gyöngyöt csendes partokon,
Oh ne sirj, te édes szenvedő!
Érzéketlen áll a’ néma hant,
És a’ gyöngy melly itten boldogít,
Vonzerővel nem bír olt alant.
Szomorú leszek mig élek,
Már mégcsak nem is remélek,
A’ ki elvagyon feledve,
Hogy lehessen annak kedve.
Édes rózsám kezet adtál,
Hozzám hú mégsem maradtál,
A’ ki így játszik szavával
Elégedjék meg magával.
Nem kell nekem ez a’ város,
Ha nem vagyok benne páros,
Sem az élet, sem a’ világ –
Ha nem nyilik benne virág.