Lévay József: Édesanyám

Álmodjál szépeket felőlem,
A távolban édesanyám!
Lebegjen fölöttem szerelmed
Híven őrző csillag gyanánt.
Szemem rajtad függ a sötétben,
Álmodjál szépeket felőlem.

Hideg sötét az én világom,
S a te szerelmed oly meleg!
Tüzét, fényét e csillagnak még
Nem olták ki az emberek
Még mindig ott ragyog előttem…
Álmodjál szépeket felőlem.

Távol tőled sűrű vadonban
Bujdosom egyes-egyedül.
Velem jár mindenütt a kétség
És a nyugalom elkerül,
So’sem látom, mindig remélem…
Álmodjál szépeket felőlem.

Gyakran vágyom vissza hozzátok,
Hogy még egyszer boldog legyek;
De vissza utat nem találok
S mindig beljebb-beljebb megyek,
Elveszett az ösvény előttem…
Álmodjál szépeket felőlem.

Hűvös szellő érinti néha
Szárnyával izzadt homlokom’
Mulandóság hitves szellője,
Elfelejtett sírhalmokon:
Áldó kezed még ott is érzem…
Álmodjál szépeket felőlem.

Lévay József: Gyászoló poharak

A nyájas baráti asztal
Most is áll még és vigasztal,
Hölgye kedves, ura jó;
A kis hajlék szivesen int,
Benne a szív megpihen, mint
Enyhe révben a hajó.

Ámde ott ben a kis házban,
Látom én, hogy mégis gyász van
S tűnőben a sugarak,
Felhő borong fent az égen,
A dal sem ugy szól, mint régen:
Gyászolnak a poharak.

Gyász és pohár összefér-e?
Hisz kedv a pohár testvére
S kedvben a bú mit keres?
A mint kézről kézre járja,
Forrva forr az öröm árja
S ifjul a fő, bár deres.

S mégis! im’ az egybefont sor,
Mint a tizenkét apostol,
Csengő ajku poharak.
Metszve rajtok, hogy kilássák,
Sok külön név, egy barátság:
Más-más élet és alak.

Ezt aggsága terhe nyomja,
Az hevének lőn bolondja,
S néhány mosszebolygva jár.
Kevés, a ki tartja szentül
Régi voltát; s búra csendül
Gazda nélkül a pohár.

Ah! pedig van gazda nélkül
S nem hamar muló emlékül
Rajta fényes név ragyog.
Kétkedvén, hogy ujra lássa,
Mélán nézi többi társa
S a szebb múlton andalog.

A barátság vidám tájit
Legelőször ő hagyá itt,
Méltó hosszan élni még.
Lelke gyorsan visszaszárnyalt,
Honnan a fényt és a láng-dalt
Drága kincsül nyerte rég.

Oh! tegyük fel néma kelyhét,
Ha könnyitni a nap terhét
Még mulatnánk csendesen,
Mintha ő is köztünk volna,
Mintha élne, mintha szólna,
Szívderítőn, lelkesen.

Töltsünk üres poharába
S öntsük ki a told porába;
Tán megérzi azt a holt.
Titkon hadd lebegjen ő itt,
A kit e kis kör dicsőit,
A kit gyászol: Tompa volt!

Lévay József: Karácsonyi verebek

Kemény a tél, zord idő jár.
Ott künn szinte csikorog.
Viskójában szegény özvegy
Két árvával nyomorog.

Holnap derűl fel karácsony,
Várják a nagy ünnepet,
Hiszen a föld Megváltója
Ő értek is született.

Nekik is örömet hirdet
Az a csillag oda fent,
Mely hajdan a betlehemi
Pásztoroknak megjelent.

Vendég nem tekint be nálok,
Vendég mit keresne ott,
Hol a sors a földi jóból
Egy hajszálnyit sem hagyott.

Vendégül száll udvarokra
Néhány didergő veréb,
Fagyos tollát felborzolva
Némán, csüggedezve lép.

Éhínséggel gyötri őket
A kegyetlen durva tél,
Köztök immár egyik-másik
Szinte-szinte elalél.

Dús paloták közelében
Rajtok nincs ki könyörül,
Koldús-társaikhoz jöttek,
Kiket minden elkerül.

Nekik itt a két kis árva
Kenyérmorzsát hinteget,
Bár magok is ritkán esznek
A kenyérből eleget.

Megenyhülnek, felvidúlnak
Az elcsüggedt madarak,
Egy pár még az eresz alatt
Éjjelre is ott marad.

A Jézuska, kit úgy várnak
Reggelre a gyermekek,
Szegény özvegy viskójában
Egész éjen ott lebeg.

Hozza nekik szép álomban
A sok drága, czifra jót,
Téli jó meleg ruhácskát,
Zöld ágon arany-diót.

S hallanak az álmodozók
Csudálatos szép zenét,
A karácsonyi verebek
Hála-adó énekét.

Lévay József: A nádori palotában

Vége a nagy ámításnak!
Nem nyer itt szívet magának
Többé a pokol.
Megszökött a színes, gyáva,
És hazátlan, meggyalázva
Szerte bujdokol.
Hol a fényesarcú
Hitszegő lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.

Fuss, áruló ördögfajzat,
Míg lelked gyötrelme zaklat
Földön, tengeren,
S ha nézsz a tenger vizébe,
Képed visszatükrözése
Hóhérod legyen.
Hol a fényesarcú
Hitszegő lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.

Ős Budát ne emlegessed,
Hol bajuszod megnevelted,
S többet nem tevél…
Fuss, fuss e kies vidékről,
Melyen a magyar kenyérből
Árulást evél.
Hol a fényesarcú
Hitszegő lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.

Lévay József: Itt születtem

Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.

Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.

Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sohajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.

De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.

Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.

Csak azt érzem, hogy a végzet
Hűn ápol itt engem is,
Adott egy kis enyhe fészket,
Pár gyümölcsfát nékem is.

S mint harmatcsepp tükörében
A napot szemlélgetem.
Szülőföldem szerelmében
A hazámat szeretem.

Lévay József: Öreg úr temetése

Oda az öreg úr, megdicsőült szépen,
Cireumdedérumát most éneklik éppen…
Neki szól az ének gyász harmoniája,
Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.

Viszik udvarából a városon végig,
Bús trombitaszóval, fáklyával kísérik…
A bámész sokaság lassankint fogy, széled,
S koporsója mellett egy-két ember léptet.

Vén koldús húzódott az udvar szögébe,
A gazdagság után a nyomornak képe –
Térdéről nagy mohón faldossa az ételt,
Bora is van mellé… minden vágya bételt.

Arca kipiroslik és bágyadt szemének
Megszökött sugári újra visszatérnek,
S gondolja magában: “Szép az élet mégis!
Ha egy gazdag meghal, jóllakhatom én is!”

Lévay József: Élő bánat

Helyről-helyre, titkos lázban
Vándorolni, talpig gyászban,
Csak az isten tudja, mért…
Akik látnak, szinte félnek,
Szánnak is vagy elitélnek
Engem senki meg nem ért.

Meghaltam én e világnak,
Szivemben csak az anyának
Olthatatlan keserve ég.
Semmi sem láttatja rajtam,
Hogy derült napokba hajdan
Hol ragyogtam, ki valék?

Melyről szép álmokat szőttem,
Únott, utált lett előttem
A trón fénye, bíbora:
Boldogságom ott nem épült,
Fénye mellett elsötétült
Életem legszebb kora.

Elkerülgetem hazámat,
Járok, mint egy élő bánat
Távol messze földeken:
Hátha talán rám ott várna
A remény egy végsugára,
Ahol minden idegen.

Hajómat a tenger habja
Míg a partokig ragadja,
Áltat egy-egy pillanat:
Hullámzaj között lebegni,
Hátha el tudnám feledni
Őt! őt! avagy magamat.

Sűrű erdők árnya rejt el,
Biztat édes enyhülettel:
De én ott sem nyughatom,
Valami azt súgja lassan:
Nincs az én sebemre balzsam,
Nincs megállás útamon.

Míg jó sorsunk nem feledt el,
Ő is, én is szeretettel
Csüggtünk egy hű nemzeten:
Ott sem tudok már nyugodni,
Onnan is csak futni, futni!
Míg útólér végzetem.

Nincs már könnyem, nincs mit sírni:
Setét búmat nem deríti
A mennyország üdve sem:
Szivem haldokló verése
Egy istennő szenvedése:
A fiamat keresem.

Lévay József: Hazám

Hazám, nyomorgatott hazám!
Édesem vagy, nem mostohám.
Aggódom, szánlak, féltelek,
Azzal fekszem, azzal kelek.
Bár hangosan nem zajgok érted,
Szívem dobogását megérted.

Sohsem valék, jól tudhatod,
Eget verő hős dalnokod.
Szerelmed hajt, emészt, ragad:
De a szó torkomon akad,
Midőn vásári zaj tiporja
Neved dicsőségét a porba.

Dal helyett csak imádkozom,
Néma érzéssel áldozom:
Félek, a szó kimondva ránk,
Az égbe nem hat már imánk
S hibáinkat újra meg újra
Tűrni már az isten is únja.

Lévay József: Zászlótartó miskolci indulója

Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Erős a két karunk,
Erősebb a lelkünk,
Száz ellenséggel is
Győztes harcra kelünk.

Virágos az útunk,
Virágos a sipkánk,
Harsog a dal, vígan
Ragyog a nap is ránk.
Három szín a zászló,
Én magam emelem;
Ahol e zászló jár,
Ott jár a győzelem.

Köteles hűséget
Esküdtem én neki,
Kezemből őt csak a
Halál ragadja ki.
Örömest meghalnék
Miskolc városáért,
Miskolc városában
Egy szomorú lányért;
De legörömestebb
Szép magyar hazámért.

Lévay József: Mikes

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zugását…
Egyedül, egyedül
A bujdosók közűl
Nagy Törökországban,
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból…
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból!?

Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hókorona csillog
S a bércek aljában
Tavaszi pompában
Virágok feselnek…
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjuságom
Emléki repkednek!

Ah mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban,
Gyászos rabigában,
Oly hosszu időkig!?
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
Az édes szabadság büvös bájos karja,
Vissza mind a sírig.

Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli sötétben
Hallgatni beszédem’
Beárulás végett…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.

Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zugását
Egyedűl, egyedűl
A bujdosók közűl
Nagy Törökországban,
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke az eget csapkodó
Tenger haragjában.

Rodostó, 1758.