Lévay József

Lévay József: Itt születtem

Itt születtem, itt lakom én,
Hol a Sajó kanyarog,
Hol a földet ezer éve
Túrják a jó magyarok.

Jutalmazza néha bőven
A hű munka sikere;
Néha izzadás fejében
Soknak szűk a kenyere.

Nem csügged, nem zúgolódik,
Csak türelmesen sohajt:
A mit elvesz egy sovány év,
A másik megadja majd.

De midőn a hegytetőről
A szép völgyet nézdelem,
Eszembe sem jut az ínség,
Az áldatlan küzdelem.

Elterítve csak azt a sok
Szépet és jót látom ott,
Melyet az ég jó kedvében
E vidékre halmozott.

Csak azt érzem, hogy a végzet
Hűn ápol itt engem is,
Adott egy kis enyhe fészket,
Pár gyümölcsfát nékem is.

S mint harmatcsepp tükörében
A napot szemlélgetem.
Szülőföldem szerelmében
A hazámat szeretem.

Lévay József: Öreg úr temetése

Oda az öreg úr, megdicsőült szépen,
Cireumdedérumát most éneklik éppen…
Neki szól az ének gyász harmoniája,
Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája.

Viszik udvarából a városon végig,
Bús trombitaszóval, fáklyával kísérik…
A bámész sokaság lassankint fogy, széled,
S koporsója mellett egy-két ember léptet.

Vén koldús húzódott az udvar szögébe,
A gazdagság után a nyomornak képe –
Térdéről nagy mohón faldossa az ételt,
Bora is van mellé… minden vágya bételt.

Arca kipiroslik és bágyadt szemének
Megszökött sugári újra visszatérnek,
S gondolja magában: “Szép az élet mégis!
Ha egy gazdag meghal, jóllakhatom én is!”

Lévay József: Élő bánat

Helyről-helyre, titkos lázban
Vándorolni, talpig gyászban,
Csak az isten tudja, mért…
Akik látnak, szinte félnek,
Szánnak is vagy elitélnek
Engem senki meg nem ért.

Meghaltam én e világnak,
Szivemben csak az anyának
Olthatatlan keserve ég.
Semmi sem láttatja rajtam,
Hogy derült napokba hajdan
Hol ragyogtam, ki valék?

Melyről szép álmokat szőttem,
Únott, utált lett előttem
A trón fénye, bíbora:
Boldogságom ott nem épült,
Fénye mellett elsötétült
Életem legszebb kora.

Elkerülgetem hazámat,
Járok, mint egy élő bánat
Távol messze földeken:
Hátha talán rám ott várna
A remény egy végsugára,
Ahol minden idegen.

Hajómat a tenger habja
Míg a partokig ragadja,
Áltat egy-egy pillanat:
Hullámzaj között lebegni,
Hátha el tudnám feledni
Őt! őt! avagy magamat.

Sűrű erdők árnya rejt el,
Biztat édes enyhülettel:
De én ott sem nyughatom,
Valami azt súgja lassan:
Nincs az én sebemre balzsam,
Nincs megállás útamon.

Míg jó sorsunk nem feledt el,
Ő is, én is szeretettel
Csüggtünk egy hű nemzeten:
Ott sem tudok már nyugodni,
Onnan is csak futni, futni!
Míg útólér végzetem.

Nincs már könnyem, nincs mit sírni:
Setét búmat nem deríti
A mennyország üdve sem:
Szivem haldokló verése
Egy istennő szenvedése:
A fiamat keresem.

Lévay József: Hazám

Hazám, nyomorgatott hazám!
Édesem vagy, nem mostohám.
Aggódom, szánlak, féltelek,
Azzal fekszem, azzal kelek.
Bár hangosan nem zajgok érted,
Szívem dobogását megérted.

Sohsem valék, jól tudhatod,
Eget verő hős dalnokod.
Szerelmed hajt, emészt, ragad:
De a szó torkomon akad,
Midőn vásári zaj tiporja
Neved dicsőségét a porba.

Dal helyett csak imádkozom,
Néma érzéssel áldozom:
Félek, a szó kimondva ránk,
Az égbe nem hat már imánk
S hibáinkat újra meg újra
Tűrni már az isten is únja.

Lévay József: Zászlótartó miskolci indulója

Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Erős a két karunk,
Erősebb a lelkünk,
Száz ellenséggel is
Győztes harcra kelünk.

Virágos az útunk,
Virágos a sipkánk,
Harsog a dal, vígan
Ragyog a nap is ránk.
Három szín a zászló,
Én magam emelem;
Ahol e zászló jár,
Ott jár a győzelem.

Köteles hűséget
Esküdtem én neki,
Kezemből őt csak a
Halál ragadja ki.
Örömest meghalnék
Miskolc városáért,
Miskolc városában
Egy szomorú lányért;
De legörömestebb
Szép magyar hazámért.

Lévay József: Mikes

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zugását…
Egyedül, egyedül
A bujdosók közűl
Nagy Törökországban,
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból…
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból!?

Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hókorona csillog
S a bércek aljában
Tavaszi pompában
Virágok feselnek…
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjuságom
Emléki repkednek!

Ah mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban,
Gyászos rabigában,
Oly hosszu időkig!?
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja,
Az édes szabadság büvös bájos karja,
Vissza mind a sírig.

Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli sötétben
Hallgatni beszédem’
Beárulás végett…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.

Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zugását
Egyedűl, egyedűl
A bujdosók közűl
Nagy Törökországban,
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke az eget csapkodó
Tenger haragjában.

Rodostó, 1758.

Lévay József: A temetőn…

A temetőn régi templom,
S régi templom csonka tornya,
Lelkemet túl a sírhalmon
Az ég felé intve vonja.

Csak néz, csak néz a sírkőre,
Ez meg visszabámul rája;
Egyik a másiknak őre
S vezére a másvilágra.

Beszélnek is tán egymással
Mély titokról, néma nyelven,
De ha ember arra járdal,
Elhal ajkuk hangja menten.

Szólnak is tán néha hozzád,
Ha magadba szállva kérded,
De beszédök foglalatját
Soha, soha meg nem érted.

És mihelyt magokra hagytad,
A suttogást újra kezdik,
Melyből más egy szót se hallhat,
Csupán, aki sírba’ fekszik.

Lévay József: Hiu remény

Mindig várom jó hiszembe’
Hogy még egyszer vissza jőnek
Izmaimba, kebelembe,
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.

Visszanézek olykor-olykor
Multam virágmezejére:
Hátha onnan a letűnt kor
Üdítő fuvalma érne;
Ámde csendes, holdvilág az,
Nem lenditi fuvalom,
Mindenik virága száraz.
Az egész egy sirhalom.

Kárpátok fenyves honában
Néha jól esik mulatnom;
Talán itt a hűs magányban
Megpendül még néma lantom;
De a bérezek mintha súgnák:
Képzelet játszik veled,
Nem lakoznak itt a múzsák,
Őket itt föl nem leled.

Küzdő ifjak seregéhez
Vonz csak a vágy, nem a verseny:
Közel szellemök tüzéhez
Tán enyém is újra serken.
Meg se látnak, gyorsan szállnak
Fent repdeső madarak,
Tőlök lelkem elfeledten
Szárnyszegetten elmarad.

Bizakodva így merengek
Múlt és jövő távolában,
Csodás vigaszért esengek,
Pedig érzem, hogy hiában.
Mint ki a tenger partjára
Aggódó reménynyel ült
S azt a drága hajót várja,
Mely régesrég elmerült.

Lévay József: Jön a tavasz

Takarodik tőlünk a tél óriása,
Űzi a tavasznak tüzes pillantása…
Elmegyen a halál, eljön az új élet,
A régen alvó föld álmából felébred.

Rózsabokor hajlik a domb oldalára,
Csakhogy piros vérből fakad minden szála,
S repkedő pacsirták éneklése helyett
Ágyuszó hasgatja a levegő eget.

Az esti szellő ha vidékünket járja,
Véres zászlókat fog lebegtetni szárnya,
S hives ujjaival lágy selyem kezének
Letörli homlokát a fáradt vitéznek.

Oh mily kies tavasz, ó mily kedves napok!
Midőn az ég boltján uj fényes nap ragyog,
S szétszórt sugarának égető hevétől
Olvad a korona a zsarnok fejéről…

Jer tavasz, jer hozzánk, a szabadságharcba,
Uj erőt lehelvén a küzdő magyarba…
Mikorra kivirit koszorúd virága,
Örömünnep legyen e szegény hazába!!

Lévay József: Édesanyám

Álmodjál szépeket felőlem,
A távolban édesanyám!
Lebegjen fölöttem szerelmed
Híven őrző csillag gyanánt.
Szemem rajtad függ a sötétben,
Álmodjál szépeket felőlem.

Hideg sötét az én világom,
S a te szerelmed oly meleg!
Tüzét, fényét e csillagnak még
Nem olták ki az emberek
Még mindig ott ragyog előttem…
Álmodjál szépeket felőlem.

Távol tőled sűrű vadonban
Bujdosom egyes-egyedül.
Velem jár mindenütt a kétség
És a nyugalom elkerül,
So’sem látom, mindig remélem…
Álmodjál szépeket felőlem.

Gyakran vágyom vissza hozzátok,
Hogy még egyszer boldog legyek;
De vissza utat nem találok
S mindig beljebb-beljebb megyek,
Elveszett az ösvény előttem…
Álmodjál szépeket felőlem.

Hűvös szellő érinti néha
Szárnyával izzadt homlokom’
Mulandóság hitves szellője,
Elfelejtett sírhalmokon:
Áldó kezed még ott is érzem…
Álmodjál szépeket felőlem.