Ligeti Ernő

Ligeti Ernő: Scherzo

Gondolni reá iszony:
Meghalok én is bizony,
– Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Síromon virág, ha felnő,
Könnyelmű széllel játszadoz.

Nagyszerű nap süt vígan.
Fekszem hanyatt a sírban.
– Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Betűzi majd, aki eljő.
Lévén sok szabad ideje.

Síromon mi lesz? Légyott.
Diszkréten fekszem én ott.
– Itt nyugszik Ligeti Ernő.
Nevet az Úr s a Delnő.
Ebben nekik van igazuk.

Mit mondjak? Rettenetes lesz.
Nem jutok be az Esthez,
Riporter sorban, árván,
Vidéki elmúlás vár rám
S csontjaim itt kell letennem.

1918

Ligeti Ernő: Mit is akar a hangya?

Szívem, mit mondjak néked el,
hogy tűnnek hosszú évek el,
hogy másnak kéne lenni
s nem lesz belőlem semmi.

Szívem, mit mondjak néked el,
szívemben madár énekel
tejüveg gyönyörű hanggal,
mint álomban az angyal.

Szívem, mit mondjak néked el?
ha netalán kissé-érdekel
privát keserűségem,
kis lepke végtelen égen.

Szívem, mit mondjak néked el,
Mikor világok égnek el,
mit ér a gyertya lángja?
Mit is akar a hangya?

1916

Ligeti Ernő: Falu

Égi boltra kúszik fel a hold.
Kertet, pitvart, szérűt és akolt
Esti párák fátylai fedik.
Magános bakter lépkedik.

Száll a fűszag mezők mélyiről,
Alabárddal jár az éji őr,
Elfüggönyzött ablakok megett
Boldog falu népe hempereg.

El-megbúva tücsök titktakol,
Magánosan bakter silbakol,
Még egy kuvasz sem kíséri őt,
Unott arccal méri az időt.

Lámpásával lassú fény kereng.
Óraszámra harsog: végtelent
És ha kajált: tíz óra, halló,
Bizonnyal az: örökké való.

Alabárdos árnyéka fehér,
Falakon a toronyig felér,
Mánusául irdatlan időnek
Keskeny karja óriásra nő meg.

1916

Ligeti Ernő: Ügető szán a hold alatt

Téli úton üget a szán,
üget a szán, a hóban.
Jaj nekem, jaj, holdam, ha szán,
holdam fekete tóban.

Alélva mi: csilingelünk,
czin, czin, senki se hallja.
Szép nagy világ kering velünk,
haj, haj, havasok alja.

Szállj csak, te, szállj, eb ha vonyít,
eb ha vonyít a szánra,
dér ha borít és szél ha szorít,
útad senkisem állja.

Czin, czin: kristályorgona nyit,
jégbazsarózsa a télben,
hajrá, hoppá, eb ha vonyít
szállj csak száz meredélyen.

Szállj csak, száguldj, szállj egyedül
nyugtalan éj, van-e társad?
Szán is, hold is mind lemerül,
mind lemerül, de te szállj csak.

Ligeti Ernő: Bajvívás

Tornára most már nem virággal,
de gyűlölettel vittelek.
Nem néznek atyafisággal,
ha köztük állsz, a ritterek.

Erdőben együtt lovagoltunk,
sátorban egy kockára tettünk.
Egy volt a kenyerünk, a sorsunk.
Egy: a köpeny és egy: a szentünk.

Mindenben pajtás – miért akartad,
hogy a nőnk is egy legyen?
A múlt ilyenkor sírva hallgat
s végzet ül a kardhegyen.

Mert látod: mindenünk az asszony.
Elsápadunk, hogyha felsír.
Ő a minden szépre van szomj.
Ő a zászló, ő a szent sír.

Ő az erő, ő az áldás,
Ő a sisak, ő a lábvért.
Harcokban a harckiáltás.
Meghalunk a mosolyáért.

Együtt hiába éldegélvén
öt nyarat és öt telet:
Egy rózsa volt a kopja végén,
s én meg kellett hogy öljelek.

1914

Ligeti Ernő: Vers a valóság kerülgetéséről

Szédülten verset költeni,
búbánatot felkölteni,
látni, mennyi rossz van –
Inkább aludni hosszan.

Csákányt ragadni tétován,
aknára szállni még korán,
még korán bizonnyal –
fázom tőle iszonnyal.

Inkább derülten, könnyedén
élni, mint egy vőlegény,
díványon elheverni,
egy pakk kártyát keverni.

Naponta inget váltani
s néhány nőt megáldani
s nyakkendőt bő csokorba
s cilindert hébe-korba.

Kabátra varrni gombot és
cipőre adni gondot és
ügyelni a szivarra,
nem nézni erre-arra.

Nem fülelni semerre,
s legfőképpen a mellre,
kiben a szív van és e
bolond lét szenvedése.

Mint egy nagyszerű bálon,
Legyen babám az álom,
Kezét nyugtassa rajtam,
másik kezén az ajkam.