Londesz Elek

Londesz Elek: A tündérmadár

Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.

Láttam, göröngyről kőre hágó
Gondülte lelkű, ősz favágó
A szűk örvényen lassacskán haladt,
Munkától görnyedetten,
A szálas fák alatt.

Szemét magához most mi csalta?
Lecsúszott válláról a balta,
Bámul, örül, tovább nem is megyen,
Pedig csak tollpihét lát
Bokron és ághegyen.

Tündérmadár ez? Égi lény-e?
Hiszen lélekbe száll a fénye
Puszta nyomáról is, mit itt hagyott –
Mint hogyha tiszta könnycsepp
Imakönyvön ragyog!

Repül szegény favágó lelke –
Az ifjúság útjára lelt-e
És visszaszállt-e most megint oda,
Ahol minden ragyog még
S az élet is csoda?

Szemét keze után ereszti
S a tollpihékre rámereszti –
Apó, ha rég nem látta már fiát,
Így kapja levelét el
És így betűzi át.

S tündérmadár járt-e itthon?
Hogy erdő sűrűjébe titkon
Belé sirassa bús panaszkodását
S megtépve szálljon el,
Hogy többé sose lássák.

Mesét mesélnek róla régen,
Hogy eltűnt erdő sűrűjében
És bámulják nyomát, mely itt maradt,
Mint vízfodrot hajós, ha
Látott aranyhalat.

A költőt is vajon ki szánja,
Ha szenvedést rejt zord magánya:
Ha ragyogó pelyhét itt hagyta már,
Sorsával kit gyötörne
Szegény tündérmadár?

A vén favágó haza lépked
S szólítja a házbeli népet,
Mutatja a tündéri pelyhedet –
Tanyája most örömnek
Mily boldog helye lett!

Tündérmadár, hogy szem ne lássa,
Elbújt, így érte pusztulása.
De csak magának pusztult el szegény,
Mert másnak itt itt ragyoghat
Hűlt szívéből e fény.

Egy sorsüldözött költőnek

Londesz Elek: Róza emléke

Itt legszomorúbb az ősz arcának hervadása:
Levelet könnyező, megvénült fák alatt.
Utánad száll a szélben a hervadt lomb sírása
És közöttük haladva, lelked mélyére ássa
Érzést felszaggató körmét a hangulat –
És meg-megállsz merengve és vissza-visszanézel,
Hogy búcsút integethess egy sírnak árva kézzel,
Mert félsz: talán utólszor lehettél még ma itt,
Hogy ráhintsed porára az ősz virágait?

Mert nem hiszel az élet kecsegtető szavának,
Ha láttad csalfaságát: hogy’ szegte meg szavát,
S mikor reményeid már a szép jövőbe szállnak,
Titokban cinkosává szegődve a halálnak:
A kincsedet kezére hogyan játszotta át!
Ha búslakodtok is most, ti fák, de még reméltek,
Mert visszatér a szép nyár s ti újra vígan éltek!
De én előre látom a télben vesztemet –
Mert rám hulló havával örökre eltemet.

Ha szív életre dobban: a kéz már a kilincsen,
Mely egy nyomásra nyitja elmúlás ajtaját!
Ő lesz-e majd: virágot aki sírodra hintsen,
Ha kezemet halálom tartja már rabbilincsen?
Bár még poromat is szerelmem hatja át.
A sírra visszanézek s lelkemben megjelennek
Borúlatos felhői szomorú sejtelemnek:
Repül év év után majd, az idő messze jár
És rá, hogy megpihenjen, felejtés fészke vár.

De nem, nem! hozd meg a vigasztalást, reményem
Hogy lesz még szív, amelybe az emlék visszatér.
Uram, hozzád kiáltok és Tőled esdve kérem:
Ha e földön való sok küzdelmemért a bérem
Kiadod: ez legyen csak, ez legyen majd a bér!
És áldd meg azt a szívet, amelyben újra éled,
A sír porán virága mikor majd szerteszéled!
Az emlék visszaszálló szépsége, bánata
Olyan lesz, mintha hímzett új köntöst váltana.

Virághintő kezedre, mert lelkem oda lebben,
Szelőben szállatom rá hízelkedésemet,
Adok, mit adhatok és hálám kísérjen ebben:
Szépség megismerését, hogy élhess így te szebben,
Merengést meg rajongást, hevült érzéseket!
S amire álmaidban vágyakoztál, hiában:
Lelked megifjodik majd tisztult harmóniában,
Mellyel a durva porból magasba terelem,
Hogy lásd: milyen hatalmas az örök szerelem!