Meghalt a király. Az erős, hatalmas;
A sziklacsúcsok vakmerő kalóza,
Meghalt a sas.
És összegyűlnek sírni és siratni
A ketrecek s a vadon urai.
Ily sokadalmat még senkise látott!
Mind rongyos cifrák, törpe óriások.
Varjú és kánya, nyúl, veréb és vércse;
Még a bagoly is gyászruhát ölt érte!
Vág valamennyi szomorú pofát,
Ahogy az embertől már megtanulták
Az alakoskodást.
A rangkülönbséget többé nem érzik;
Hazudhatnak. Szavuk nem ér az égig.
Ontnak álnok krokodilkönnyeket,
Összepislognak, egyetértenek.
A holló károg; – nem bírja lenyelni:
– Kár, hogy nem tudott énekelni!
Majd a bagoly szól: – erejét csodáltam,
De azt hiszem, én mégis messzebb láttam!
S kotyog a tyúk és gágog a liba:
– Hát, benne is volt épp elég hiba!
Gőgös volt, kevély; bennünket lenézett.
Hát ime, rajta is betelt a Végzet!
Most már tudjuk, velünk egy sorba van;
Ő se különb tyúk! A sas se halhatatlan!
Nevetnek hozzá. A kakuk röhög.
Minden mulandó. Csak az irígység örök.
De ottlenn, a tikkadó, tarka réten,
Meghúzódva a repedékben
Cirpel a tücsök. Halk sóhajt, de benne
Zokog a rét s a mezők viráglelke;
Senkise mondja, de mindenki érzi:
– Csak ő tudott a napba nézni!
