Madách Aladár

Madách Aladár: Minden mulandó…

Minden mulandó ezen a világon:
A csillag, mely az éjben fenn lobog,
A pezsgő élet napsugáros tájon
Percig örül csak, csak percig ragyog.
S aztán kihűl s leszáll a láthatáron,
S hír és boldogság elveszett, –
Minden veszendő ezen a világon,
Csak egy örök: a szeretet.

Minden mulandó ezen a világon:
Enyészik s újul szüntelen;
Enyészet úr a bún, a boldogságon,
Csak a szeretet végtelen.
Új életet teremt a pusztaságon,
Egy romba dőlt világ felett,
S arany mag nő a hervadó virágon, –
Mert végtelen a szeretet.

Minden mulandó ezen a világon:
Éj lesz s nem lesznek csillagok;
A szem lezárul, melyben boldogságom
Szeretet fényében ragyog;
De fénye majd kísér a pusztaságon
S ragyog felettem szüntelen,
Mert minden múló ezen a világon,
De a szeretet végtelen.

megjelent: 1888.

Madách Aladár: Óh, ti, akik sírtok…

Óh, ti, akik sírtok, ti azt nem tudjátok,
Mily sötéten lebeg lelkemen egy átok;
Sírtok s szíveitek könnyektől enyhülnek,
De az én könnyeim szívembe gyűlnek,
S mint sötét tengerszem szirtfalaktól zárva,
Hol nem aranyozza a nap hő sugára,
Ahol nem érinti a szellő fuvalma,
Úgy nyugszik szívemben lelkemnek fájdalma.
Olykor-olykor ébred feneketlen mélye,
Rejtélyes örvények nyugvó szenvedélye,
S háborgó hulláma nyugtát nem találja;
Ki ott áll a szirten, szédülve csodálja.
A kövirózsa, mely tükre fölé hajlik,
Alig-alig lebben, s a tó mégis zajlik,
S tajtékkal borítja a kemény sziklákat:
Elborítja lelkem végtelen búbánat.
Honnét jött? hová lesz? mért zajong oly vadul?
Talán ősanyján, a tengeren vihar dúl?
Talán a hű szívek végtelen tengerén
Átrezgő fájdalmat egyszerre érzem én? –
Itt, ahol már a szív fájdalmát nem bírja,
S őrület vagy halál fátyolát borítja,
Itt állok szédülve a keskeny határon,
Vesztem vagy váltságom reszketve itt várom.

megjelent: 1889.

Madách Aladár: Hull, hull a hó…

Hull, hull a hó sűrű pihékben,
És nesztelen mindent befed;
Száll a halál, száll, száll szünetlen
Nagyot, kicsit temet, temet.

A hópihék, fehér madárkák,
Pihennek a tar ágakon;
A tél hideg, fehér palástja
A tágas néma tájakon.

Száll a halál, száll, száll szünetlen,
Nagyot, kicsit temet, temet;
Hideg, fehér bús szemfedője,
Némán, bizton mindent befed.

Nézem s a jéghideg pihécskék
Csókdossák égő arcomat;
Megborzadok, de megnyugodtam:
Élet szunnyad a hó alatt!

megjelent: 1895.

Madách Aladár: Óh, voltak egykor…

Óh, voltak egykor vad és barbár idők,
Mondják mosolyogva simán a Tettetők;
“Csupa boldogság mostan az életünk.”
Igaz, Tettetők, nektek, de nem nekünk!

Óh, jőnek olykor vad és barbár korok,
De eszme, érzés az, mi úgy háborog,
Bűnhődés a bűn, s nyíltan jár s véresen,
Nem mint most, rejtve s tisztességesen.

Ítéljük-e el a vad förgeteget,
Midőn zúgva tart szörnyű ítéletet?
Szétdúlt fedél és szétszaggatott virág
Áldás akkor, mert megújul a világ.

De most nincs eszme, nincsen nyílt küzdelem,
Hazug, bűnös kor, gyáva és szemtelen;
Meddő föld többé nem teremhet csak gazt,
Tűzzel, vassal kell újra feltörni azt.

megjelent: 1895.

Madách Aladár: A lemondás sziklabarlangjában

A lemondás sziklabarlangjában
Mily szomorún folynak napjaim; –
Nézem, amint arany napsugárban
Ünnepel más, dús virányain.

Bár az ünnep hangja zsong körültem,
Szívem, mint e barlang, oly sötét;
Látom a víg képet, de nem értem, –
S át nem érzem itt zsongó neszét.

Óh, üres szív, óh, te néma barlang,
Nem vidulsz fel soha többé már?
“Majd ha nyugszik a nap”, – suttog egy hang, –
“Megaranyoz a végső sugár!”

megjelent: 1887.

Madách Aladár: Órjás árvíz, bánatomnak árja…

Órjás árvíz, bánatomnak árja,
Mily nyugodtan hordod csolnakom!
Önző part, mely árjaid elzárja
Törj át, törj e hitvány gátakon!

Ott körüled dús, virágzó élet,
Csak magadban gyászos fájdalom;
Boldogságuk játszani mer véled,
Törj át, törj e hitvány gátakon!

Sima tükrén fodros hullám támad,
És elindul némán, csendesen, –
Ha eléri azt az önző gátat,
Széjjelzúzza zúgva, rémesen.

Ó, nem, ó, nem! elsimult nyugodtan
És a hullám halkan így beszél:
“Múltak tündér rózsakertjét jártam,
S tükrömön ring onnét egy levél.”

megjelent: 1887.

Madách Aladár: Régen, ó, be régen lebegnek előttem…

Régen, ó, be régen lebegnek előttem
Karcsú pálmafái biztató reménynek.
Régen, ó, be régen minden reggel hittem,
Hogy bár kimerülve, este odaérek.

S minden áldott este elhagyott a nappal,
A hiú káprázat, s lerogytam a pusztán,
Csakis egy vigasszal, csak egy gondolattal,
Hogy kiszenvedhetek jövő hajnalig tán.

S minden új hajnalban a csalóka képlet
Ott lebegett újra biztatón előttem,
És én felzaklatva dermedő erőmet,
A kínszenvedésnek útjára ráléptem.

Eleinte léptem, aztán összeesve
Csúsztam a fövenyen, hogy mégis haladjak,
S fölemeltem fejem minden áldott este,
Hogy még egyszer lássam, azután meghaljak.

S minden áldott este eltűnik a nappal,
A hiú káprázat, s lerogyok a pusztán,
Csakis egy vigasztal, csak egy gondolattal,
Hogy kiszenvedhetek jövő hajnalig tán.

1880. december 3.