Alkonyi fényben, ősz fejét lehajtva,
Ágyán pihen a manchai vitéz,
Vértje, sisakja nem ragyog már rajta,
Falon függ dárda, kard és kelevéz.
Az orvos, a pap és a jó Senora
S a borbély ottan állnak búcsúzóra,
Mig Sancho Panza hátul pityereg…
S fáradtan, halkan szól a vén gyerek:
“Most, hogy a nap már hajlik nyugovóra
S szárnyát rebbenti keleten az éj,
S érzem, hogy elszáll – üdvözlégy nagy óra! –
Minden, a mi kin s minden, a mi kéj:
Meggyónom, ime: csacskaság volt éltem,
A miért vívtam, vágyódtam s reméltem,
Valami terhes álom volt csupán…
Hiszem, nem lesz több álmom ezután.
Hányszor mondottad, hajmüvész barátom,
Ha véres fővel porba’ heverék,
Szélmalmok ellen hasztalan csatázom,
Kiholt az óriások törzse rég’.
Miről azt hittem, hogy Roland sisakja,
Neked czintányér… hőseim csapatja,
Bilincsbe verve: csupa gályarab…
Borbély, látod, te voltál okosabb.
Sierra zugó rengetegje mélyén,
Merlinnek bűvös barlangján ki jár?
Varázsodú magányán, éjek éjén
Hiába sir a szép Ginevra már…
Hol a lovag, a ki leszállna érte
Tüzet okádó poklok fenekére?
Mesébe illő történet, hogy oly
Lovag is élt valaha, valahol.
Sárkány helyett jó toledói szablyám
Boros tömlőknek torkán csattogott,
Kincset kerestem zöld erdő harmatján
És kergetém a hulló csillagot.
Világszabadságért lángolt a lelkem
S száz ellen egymagam csatára keltem.
A seb s az ütleg nem fájt… a mi fáj,
Csak az, hogy nem volt több, mint – birkanyáj.
És isten véled, szívem királynője,
Toboso virága, Dulcineám.
Szivem kitépték, hogy álmát ne szője…
S álomtalan’ is Rólad álmodám.
Durva daróczba mért öltöztettétek?
Liliom bőre vérzik… ti pribékek!
Alig látom már, olyan halovány…
Hallgassatok… tudom, csak pórleány…”
…Igy szólt. És míg a nap végső sugára
Hó üstökére bíbor fényt vetett,
Fáradt szemhéjját csöndesen lezárta,
És felsóhajtott, hosszan… Este lett.
– Alszik – rebegte a Senora, fázva.
– Megjött az esze – mond Sancho – a lázba’.
– Meggyógyult ő – az orvos így beszélt.
…És Don Quijot’ meggyógyult már. Nem élt.
