Mi okból keltek annyit véres árnyak,
Ti ott a ködben járó égi rémek?
Elmult az éj, a hajnal felpiroslott,
A sirlakók ilyenkor haza térnek.
S ugy tetszik mintha hangok szólanának
Felém, szárnyán a hűs korányi szélnek,
Hah úgy van, úgy… jól hallok… nem csalódom,
A véres árnyak hozzám igy beszélnek:
“Azt várjuk mi is, a hajnal sugárát,
Azt várjuk titkon epedő kebellel,
Ha nem csalódom az ott nem a hajnal,
Sugára – elhidd – még nem köszöntött fel.
Majd, majd, midőn a jóltevő szabadság
Szent napja felsüt a szegény hazára,
Akkor derül fel számunkra a hajnal,
Sírunkba visszaszólító sugára.
Akkor fogad be minket a koporsó…
Addig nem ismer nyugtot sértett árnyunk,
A nagy világon a szegény hazában
Ijesztve és biztatva sorba járunk.
Lesz olyan, a ki szellemünk láttára
Fölsir, fölretten legmélyebb álmából,
Lesz olyan, a kin fájdalom vonul el,
Haragra lobban és tettekre lángol.
De akkor, akkor a hajnal fényére,
Sirunkba visszatérendünk pihenni,
Kialszik szűnk virasztó szenvedélye,
Álmunk nem háborítja semmi – semmi.”
