Mikszáth Kálmán versei

Mikszáth Kálmán: Otthon

Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek…
Istenem, de boldog is a gyermek!

Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget…
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.

A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem.
Míg én állok némán, elmerülten.

Családi Kör, 1867 augusztus 11.

Mikszáth Kálmán: Búcsú a madárkától

Kedves jó madarunk immár Isten veled,
Piszkáld meg csőröddel ezt a zöld levelet,
Amit a kis Pali tart kalitkád elé,
Fogadd a barátság ezt a kicsiny jelét.

Még most a mienk vagy, de már válunk mingyárt
És röpülhetsz, merre két apró szemed lát:
Mezőkön, erdőkön, felhők közt szabadon,
Örülsz ugy-e kópé, tudjuk, örülsz nagyon.

Pedig fájhatna ám a szíved miattunk,
Betegünk voltál te és épen nem rabunk;
Apácska a mezőn törött szarnynyal talált,
“Elhoztam – így szólt – itt meggyógyul legalább!”

És meg is gyógyultál, nincsen semmi bajod,
Csakhogy a világot innen nem láthatod;
Szűk neked a kalit, szűk neked az eresz,
De se baj, jön papa és szabadon ereszt.

Mikszáth Kálmán: A négy utas

Négy mihaszna pelyhes csirke, de milyen parányi!
Most bújtak ki a tojásból, jó hogy tudnak járni.

S uramfia, mit főznek ki, négyen összeállnak,
Hogy azt mondják, elutaznak, világot próbálnak.

Nosza, mihelyt szundikált a kotlós egy nap délben,
Elosonnak, majd elbújnak egy fatörzs tövében.

Hát egyszer csak valakinek közelg az árnyéka,
Megszeppennek: Jaj ki jön itt? Hát egy teknős béka!

Mond az egyik csirke fennyen: “Ne fussunk, maradjunk,
Bátraknak ha lát azt hiszi, hogy kakasok vagyunk.”

Szól erre a teknős béka: “Jól ösmerlek fattyuk!
Mindenütt keres már kópék a kakas és a tyúk.”

Mikszáth Kálmán: Az uj testvérke

Tartsd hát lejebb kérlek Anna
Hadd lássuk a kis öcsikét,
Jaj de kedves, de aranyos
És a szeme milyen sötét.

Épen ream néz, azt hiszem.
Kuk! édesem! Tekints ide!
Itt van testvéred, Mariska,
Meg a másik a Terike.

Hanem azt fel nem foghatom,
Mikor hozta gólya néni?
Örökké vigyáztam, lestem,
De nem tudtam rajta érni.

Mi az Anna? Már elviszed?
A bölcsőbe vágyik menni?
Mig nem csókoljuk meg előbb.
Abból addig nem lesz semmi.

Mikszáth Kálmán: Mire a mama jön

Mama részére ahogy elment.
Mennyi szép virágot téptem!
De egy tüske, egy csúf tüske
Megakadt a köténykémben.

Lehajló ág megczibálta,
Felborzolta a hajamat;
Jaj, mire a mama megjő,
Rendbe kell hoznom magamat.

Mert ha igy lát, lehetséges,
El sem veszi bokrétámat;
Édes arczán egy haragos
Szemrehányó felhő támad:

Hozz tűt, fésűt, ruhád tépett,
Hajad borzas elől-hátul;
Menj a bokrétáddal! Nem kell
Ilyen rendetlen lánykától.

Mikszáth Kálmán: Házi zene

Uraim, hölgyeim, lépjenek be, tessék!
Ime kezdődik a nagy ünnepélyesség.

Vigasság, hangverseny, brum, drum, brum dobolok,
Ejnye de pompás dob, hogy harsog, hogy morog.

Iluska a széken sípol a fésűvel,
Nem csoda, hogy fésű, fésű dolgot művel.

Mintha az embernek a haját czibálná,
Többet ér ez minden zenélő szerszámnál.

S hogy hiány ne legyen még az énekbe’ sem,
A kis Bodri kutya vonít keservesen.

Karmesteri bot is az ő mozgó farka,
Teljes hát a verseny, a műsora tarka.

Mikszáth Kálmán: Otthon és a zöld mezőn

Hopp gyerekek, ki van itt?
Elő, elő apróságok!
Itt vannak a kis pajtások,
Hoztak nektek valamit;
Jöttek sokan egy seregbe,
Nagy vidáman csicseregve.

És hogy jöttek? Nem gyalog,
Se lóháton, se szekéren;
De jöttek a levegőben.
Apró vándor szárnyasok;
Menjünk és köszöntsük őket,
A szelíd, kedves fecskéket.

Jöttek távol Afrikából
És elhozták a tavaszt;
(Vagy tán őket hozta az?)
A szép természet kitárul,
Madár dalol, az ég nevet –
Kineveti a zord telet.

Fecske hozza meg a tavaszt,
Tavasz rügyet, lombot fakaszt
Tele rak mindent virággal,
Kis gyerekek játékával.

Mikszáth Kálmán: A prédikáczió

Hó czicza! te gonosz lélek, hol jár az eszed?
Bábum beteg, lázban fekszik s te föl sem veszed.

Az nem szép cziczka, lásd restelem, nincs szived neked,
És amellett csinálod egyre a rossz csinyeket!

Vigyázz, mert verést kapsz, de nem tréfálok, igazán,
Az új nyakkendőd csokra félrecsúszott ám.

S milyen vizes… huh ez a folt… tej, hanem csal gyanúm;
Te pákosztos voltál megint, nyakkendőd a tanúm.

Igen, nyávoghatsz, hogy “miau, már máskor nem teszem!”
De hiszi a piszi, mert torkosságod szertelen.

Lakolj tehát cziczám, nincs irgalom, nincs kegyelem.
“Mars a szögletbe!” “S odamegy kelletlen, kénytelen.

De csakhamar megjő cziczának a bűnbocsánat:
“Elég is volt már, nyújtsd békülésre a talpacskádat!