Köd, este. Most indulnak a legények:
Századra század és ezredre ezred.
A ködből lépnek és a ködbe lépnek,
Százakra százak és ezrekre ezrek.
Ó mennyi kar, meg fej, meg szív, meg élet,
A ködből lesznek és a ködbe vesznek.
Mind élnek, égnek, félnek és remélnek,
Némán hordozza mind a szent keresztet.
Uj Idők, 1915 (Háború szimfóniája)
Egy gigászi tenger zeng s dagad –
Föl, föl. lelkem!
Országot elönt, dönt várakat –
Föl, föl, lelkem!
Vérnek, könnynek tengere ez,
Látod, lelkem?
Milljó ember benne evez,
Látod, lelkem?
Most testvér mind, most jóbarát,
Érzed, lelkem?
Síró anyák, síró arák,
Hallod, lelkem?
Aggódó aggok, bízó fiúk,
Látod, lelkem?
Búg a tenger, de énekük zúg.
Hallod, lelkem?
Aki az élet királya volt.
Tudod, lelkem?
Aki köntöse folton a folt,
Tudod, lelkem?
Egy most a bánatuk, egy a gyász,
Érted, lelkem?
Egy a láz, mely lelket igáz,
Érzed, lelkem?
Levetem én is az Én-burát,
Örülj, lelkem!
Lerúgom most a szűk ruhát,
Örülj, lelkem!
Ugorni, ugorni le az árba,
Hajrá, lelkem!
Vár a bárka, a közös bárka,
Hájrá, lelkem!
Uj Idők, 1915 (Háború szimfóniája)
Az utca fölött a csillagos ég.
(Mily fekete most a mező!)
Messze a korcsmában mulat a nép.
(Mily csöndes fönt a mező!)
A fáradt gázláng sárgásfehér.
(Lehamvadt a tábori tűz!)
Fáradt a város, nyugodni tér.
(Lehamvadt a tábori tűz!)
Az éji szellő dohog, zokog –
(Fönt jobban fú a szél!)
A rendőr éber lépte kopog.
(A posztot tépi a szél!)
Édes az álom, puha az ágy,
(Az árokban alszanak ők!)
Alszik a gond és ébred a vágy.
(Az árokban dermednek ők!
A lövészárokban alszanak ők,
Gyermekek és szeretők!
Sapkán és szakállon ül a dér,
Köröttük megaludt vér.
Valahol halkan horkan egy ló;
Most hull le lágyan az első hó.
Aludni be jó,
Aludni be jó!)
Uj Idők, 1916
Halk, hosszú árnyak lejtenek köröttünk,
S már búcsúzón a véres alkonyat
Szárnyával meglegyinti arcodat.
Egy bűvös perc varázsa száll reánk.
Ajkunkon elhalóban a beszéd.
Két lélek zengi némán énekét.
Két szív között rejtelmes szikra pattan.
És ajkamon egy édes szó lebeg:
A nagy, kimondhatatlan…
Uj Idők, 1906
Most rád találtam. Megismertelek.
S már búcsút intsz nekem: isten veled!
Feléd suhannak már az esti árnyak;
De rám a délnek forrósága árad.
Te indulsz és én vágyva érkezem.
Maradj. Feléd sajog égő szívem.
Elnyelnek téged, jaj, az esti árnyak.
Hozzád rohannék. S nem tudok utánad.
Uj Idők, 1906
Hajnal. Fájó, szürke világ.
Dalolnak a katonák.
Alszik az utca. Szent a csend.
Dalol egy egész regement.
Ó ha csak egy, ó ha csak ketten
Kurjongatnának borönfeledten,
Vagy ha csak négy legény, hat, hét
Siratná megszakadt szivét!
De most ezrek lába koppan
Harcra bátor ritmusokban,
De most ezer fiatal
Ajkról zúg a huncut dal,
Huncut dal!
Dal, meg lány, meg ifjúság!
Meddig daloltok, katonák?
Uj Idők, 1915 (Háború szimfóniája)
Kiélte nyarát a sok levél,
A földre, a földbe száll.
Nyarára vágyik sorvadón
Sok tavaszos, édes száj.
Lecsukja ezerszín-szemét
A fáradt őszi táj.
Meghalni most: be könnyű tán.
Csak élni, élni fáj.
Uj Idők, 1915 (Háború szimfóniája)
Lelkemnek ősz van, nyirkos, fénytelen.
Didergve ülök kinn a napsugárban,
S felejteni, hogy még nyár van, forró nyár van.
Egy fűszál sem zizeg, levél se rezdül
S emlékim templomából zengve kél
Felém egy régi-régi költemény,
Melyből sűrűn mélabú csepeg,
Melyből egy nagy, egy érthetetlen bánat
Nehéz illatja fojtogatva árad.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labirnit, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zefir.
Hogy létem dús gyökére megremeg,
Hogy titkon mar az őszi rozsdaátok,
Nem tudtok róla, nagyszirmu virágok.
Szellő sem mozdul, foly a tűz az égből,
Szomjasan szíjjá inda és bokor.
Ma nyári bor és holnap téli tor. –
Erőtlenül hanyatlik le kezem
S lelkemben halkan fölzokogva támad
A régi dallam és a régi bánat.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labirnit, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zefir.
Uj Idők, 1906
Keresem a multat. Ódon palotákat,
Mohbelepte, fáradt, esővert falat,
S ahol alkonyatkor libbennek az árnyak:
Mélabús kerteket fakult ég alatt.
Áhitom a multat. Asszonyt, aki sápadt,
Leányt, aki halkan nyújt fehér kezet,
Illatozó, halvány, rózsaszín ruhákat,
Vékony ajkat, melyen sóhajtás lebeg.
Csókolom a multat. Lecsókolom lágyan
Ajkáról a régi, megfagyott mosolyt.
Csókolom az álmom, csókolom a vágyam,
Csókolom azt, ami szép, ami volt.
Uj Idők, 1908
