Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt, Ő is szeretgette.
Simogassad kézzel, simogassad szóval,
Becézgessed mindig neki való jóval!
Mert ha nem így teszel, megbántod az istent,
Aki csak teérted teremtett meg mindent.
Aki a szívedet azért dobogtatja,
Hogy te légy a földnek égi gondolatja.
Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt. Ő is szeretgette…
1924.
Nagy világban nagy utakat járok,
Emitt egy hegy, amott meg egy árok
Tűnik elém hamarosan
S utam állja haragosan,
De én ettől egy cseppet se félek,
Hisz’ így járok, mióta csak élek.
Az ároknak nekivágok daccal,
Megbirkózom a sok szúrós gazzal
S célom útján tovább megyek,
Jöhetnek a magas hegyek!
Megmászom én azokat is sorba
S visz tovább az életem bús sodra.
Van nekem egy nagy tarisznyám, – régi,
Anyám, szegény, most is sír, ha nézi.
Az ő áldott keze varrta,
Belé csak a “nincset” rakta
Harmincnégy évnek előtte éppen,
Nótás kedvvel vállra kaptam szépen.
A tarisznyát már azóta hordom.
Mi van benne? Figyelj, majd megmondom:
Harmincnégy év halt meséje,
Hulló könnyek halk zenéje…
Csalódások, sóhajtások, álmok…
Sokat csókolt, meghervadt virágok…
Nagy világon nagy utakat járva,
Ezt gyűjtöttem kicsi tarisznyámba.
Ettől hízott ily kövérre.
Ettől vásott így a széle.
És én hordom megadással, csendbe,
Hisz nem fér már semmi több el benne!
Jaj, mi lenne, ha valahogy mégis
Vidám, boldog, gazdag lennék én is?!
Hová tenném e sok kincset?
Hová vetném a sok “nincset”?
– Ki se bírnám, örömömben, érzem.
Kis tarisznyám, maradj csak te vélem!
1925.
Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.
Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.
Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.
Arany diót, arany csengőt,
Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.
Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.
Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.
Fagyruháját levetette
Örök Idő királylánya,
S felveri a mezőt, rétet
csókos tavasz kacagása.
A föld puha, mint puha ágy,
Reszket rajta a fény, a vágy.
A napsugár aranykéve,
Lüktet tőle a föld vére.
Cseng a patak csobogója,
itt a fecske, itt a gólya.
Lepkék járnak lepketáncot,
Lánykák fonnak pitypangláncot.
Száll a nyárfa hópihéje,
Paplant hint a víz színére.
Örök Idő királylánya
Tavaszt hozott valahára!
Száll a széllel a nyárfa-szag
Aranynapos tavasz kacag.
Éled a föld zöld vetése
S a pacsirta nevetése.
Nő kenyerünk élet-napja.
Mennyi remény gubbaszt abba!
Csendes remény, bízó álom
Pihen a nagy göröngy-ágyon…
S míg a tavaszt szívja lelkünk,
Titkon egy-egy könnyet ejtünk
A föld-ágyra, friss vetésre,
A mindnyájunk kenyerére
És kérjük a néma földel:
Többet adjon, mindig többet,
Édes-ízűt, hófehéret…
S hozzá régi boldog népet!
1926.
Ha sírásom meghalljátok,
Üzenjetek bús akácok. –
A lelkemet, a szívemet
Csitítsátok!
Üzenjetek néha, halkan:
A fecskék a Tisza-partban
Szoktak-e még fészket rakni
A tavaszban?
Zsalus házunk fehér-e még?
Vadszőlő rá felér-e még?
A tornácon Borcsa néni
Mesét-e még?
A jegenyék sudár során
Táncol-e a napfény korán?
Csillog-e a tarka lepkék
Szűz hímporán?
Édesapám rózsafáit
Csókolja-e harmat-kárpit?
Százszorszépet ölelget-e
Még a pázsit?
A kerekes kút tetején
Forog-e még a szél-legény?
Vagy már meghalt a csatában
Ő is, szegény?
Oh, zentai bölcsős házam,
Vannak-e még valahányan,
Kik eljárnak, kik itt vannak
Néha nálam?
Kik a nótám hallják, értik,
Kik a szívem gyászát érzik?
Oh, ha vannak: ölelésem
Küldöm nékik!
Rég’ elhagyott öreg fészek,
Piros rózsák, százszorszépek:
Mikor szabad hazajárnom
Összeszedni a sok álmom?
– Üzenjétek!
1926.
Ha szárnyam lenne s el nem égne,
Mérföldeket szállanék.
Míg el nem érnék Nap szívébe,
Addig meg se állanék.
Kíváncsi lelkem megfürödne
Szent titoknak vértaván
S a forrást lesve eltűnődve,
Ez lenne legszebb éjszakám.
Aztán repülnék más messzebbre,
Másik titkot fejteni.
A fényes Marsba, Jupiterbe
Hosszan betekinteni.
Laknak-e ott is? Élnek-e hát?
Van-e béke és mosoly?
Női és férfi lelkeken át
Szív szerelme is honol?
S ha látnám, hogy a Mars csillagon
Szerelem és szív örök:
A szárnyaimat elolvasztom,
Földre vissza sem jövök!
1923.
Tarlott erdőnek bús avarját járom
Őszi napsugárba’,
Sárga levélkék – mindmegannyi álom –
Hullanak alája…
Tavaszban fogant édes sok levélke…
Sárga, vörös csókok…
Rátok akadnak, gyenge menedékbe,
Az utazó pókok.
Szűzfehér selyem kifeszített szála…
– Mintha csak ez volna
Erdő-tündérek ezüst hajaszála,
A fákra omolva…
Ilyenkor nekem de szép is az erdő!
Istent látom benne…
Almok közt járva nincs lelkemen felhő.
– Bár sohase lenne!
1924.
Ó, édes Jézuska,
Hallgasd meg szavunk!
Nagy országért síró
Bús magyarok vagyunk.
Szent karácsony estjén
Halld meg ezer jajunk…
Igazságot kérő
Bús magyarok vagyunk.
Küldd le angyalkáid,
Tedd fényessé napunk!
Hiszen csak sötétben
Botorkálók vagyunk.
Széttépett Hazánkban
Nézd városunk, falunk!
Alig-alig élők
Meglopottak vagyunk.
Ne küldj sok játékot!
Karácsonyfát se adj!
Ó, csak azt tudhassuk,
Hogy most közöttünk vagy.
Hogy közibénk jöttél
S két áldott kezeddel
Földi csodát teszel
Síró nemzeteddel.
Ó, édes Jézuska
Hallgasd, amit kérünk:
Szent István országát
Adjad vissza nékünk!
Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát készítgeti,
S mint erdő szüze – bár rejti magát -,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.
A hóvirág, mint biztató harang,
Misére szól… És szerte száll a hang.
A sombokor megrázza gallyait
S aranyruháját tüstént felveszi.
Kökény és sajmeggy védett aljait
A zsenge fűnek zöldje meglepi
S bogárbölcsőket ringat száz keze.
Olykor fehér pillangó száll bele.
Liheg a föld. A szíve feldobog.
A rét, az erdő, mint új templomok
Kinyílnak s felbúg benn’ az orgona.
Misére gyűl az ébredt sok madár.
A bárányfelhők bodrozó sora
Szent kárpitként a boltozatra száll.
– És rajta túl, a kék azúr felett
Egy ablakból az Isten nézeget…
1926.
Kint szentfehéren száll a hópehely,
A dermedt földre csókokat lehel,
Az utcasarki régi kőkeresztre’
Paplant pihézget fölfeszített testre…
Tövissel vérzett Krisztusunk sebére
Fehér kötést köt, hogy ne lássék vére.
Bent álmok estje ünnepet mesél.
Karácsonyest van. Angyalszó zenél.
Parányi gyertyák lángja táncol égnek.
Örvendj!… dicsőség!… zeng a boldog ének.
A béke csendje templomot varázsol
A szívekből, az eldugott tanyákból.
Karácsonyest van. Olyan szép az est!…
Tedd össze két kezed! Imádd, szeresd!
Simítsd meg szíved és ne tudd, hogy sírtál.
Örvendj! Ma eljött Ő, akit te hívtál.
Örömnek hozta tarka sok virágát.
Arannyal szórta szentfa sok kis ágát.
…S míg bent az ember szívvel ünnepel,
Kint egyre száll a sok, sok hópehely…
Az utcasarki régi kőkeresztre
Paplant terített fölfeszített testre…
Tövissel vérzett Krisztusunk sebére
Fehér kötést köt, hogy ne lássék vére…
1924.
