Oláh Gábor versei

Oláh Gábor: Költők a föld alatt

Ady sírján nőnek a szívek,
Tóth Árpád is régen halott,
Juhász Gyulát nem bántja semmi,
Se bánatok, se bús dalok.
Kosztolányi metszett gégéje
Rekedt trombita föld alatt,
Engem is kriptaszerű gyásszal
Borítnak be a vén falak.

Babits a műtőasztalon hörg,
József Attilát vasvonat
Roncsolta össze. Óh, mi tépi
Foszlánnyá öblös hangomat?
Hát mind meghal, ki a nagy korszak
Új csillagának született?
Alighogy megkapta: elejti
Szívéből a csöpp életet.

Költők a föld alatt. Hazámban
Halottan él csak a magyar;
Jön és megy. Szárnya sodra éppen
Hogy egy kis légörvényt kavar,
Elpattan színes buborékja,
Mikor nincs, veszik észre már.
Kilobban fényünk és utánunk
Nagyobb lesz a növő homály.

Oláh Gábor: Soha

Szerelemnek kényes virágát
Kezemmel én nem illetem;
Virág nélkül is majd csak elfut
Arasznyi földi életem.

Virág nélkül is ád az isten
Egy-két víg esztendőt, tudom…
Mért kergessek hát délibábot,
Szerelem, csalfa útadón?

Szerelemnek kényes virágát
Csak úgy távolról nézem én,
Mulattat, hogy szúrós tövise
Sebet vág milliók kezén.

Sebet vág milliók kezén, – de
Fájdalma a szívben sajog…
Be jó, hogy engem nem kínoznak
Ilyen szívfájdító bajok!

…de mintha titkon, nem tudom, hol,
Lágy, suttogó hang szólana,
Mely incselegve, intve, óva
Azt súgná pajkosan: “Nana!

Megbánod még, ne félj, ha elfut
Ifjú esztendeid sora!”
Szívem egy percre összerezzen –
És azt dobogja rá: Soha!

Oláh Gábor: Dolgozatjavítás

Egy kis deák dolgozatát javítom;
“Önéletrajzot” írattam vele.
Előszavában őszintén bevallja:
Bizony, sokat főtt rajta a feje!

Alá-aláhúzok csekély hibákat,
Az i fölébe pontokat rakok.
S kipettyegetve a fehér barázdán
Ragyognak így pirosló csillagok.

S amint tovább-tovább visz röpke szárnyán
A kis deák beszédes bánata:
Ritkulnak a pirosló tintapettyek
És hangosabb lesz a betűk szava:

“Apám sikkasztott s elszökött… Anyámra
Hét apró gyermek gondja rászakadt.
Az emberek nem álltak szóba vélünk,
El is temettek, mint halottakat.

Anyám, szegény, átkozta azt az órát,
Melyben apámmal esküt esküdött.
És kezdtük újra koldus életünket
Leírhatatlan szenvedés között.

Tanulni vágytam, – mert tanulni oly szép!
De nem segített rajtam irgalom.
Ez esztendő utolsó, drága évem,
Jövőre már – hej, másutt folytatom! …

Kérem, tanár úr, hogyha összevissza
Dülöngnek füzetemben a sorok:
Ne tessék érte nagyon haragudni, –
Mert fáj a szívem, ha rágondolok…”

– Hosszan merengek a sötét betűkön,
S szememre fátyolt bánat könnye fest.
Aztán, lehajtva homlokom kezemre,
Sóhajtva írom be a nagy Jelest.

Oláh Gábor: Az én világom

Világomat én megalkottam,
Nappal s csillagokkal rakottan.
Mennyet is húztam sátorul rá,
S beültem közepébe úrrá.

Itt mindent a szemem arányit,
Óriással piciny-parányit.
Mindent fantáziám ecsetje
Színei aranyba s vérbe festve.

Itt semmiféle szokás orvén
Nem parancsolhat semmi törvény.
Itt kötelesség vagy a jog,
Élet, halál: magam vagyok.

Itt minden az én szómra zöldéi,
Egy vagyok az éggel s a földdel.
Porszembe s gyémántba bezártan:
Ez az én csoda fellegváram.

S ha napjaim bealkonyulnak:
Zeng búcsúkürtje majd az Úrnak;
Istenek alkonyába járva
Rágyújtja világát magára.

Oláh Gábor: Enyhe tiltakozás

Lelepleztek. Jó. Megadom magam.
Zsonglőrködtem, bevallom, a szavakkal.
(De e szavak véremmel véresek,
S ki beléjük vág: a szivembe vagdal.)

Nagyot akarva: semmiségeken
Lovagoltam csak. Tett helyett beszéltem.
(De tetteim sora: szavak sora,
S ha szélbe fújtam, lelkem szállt a szélben.)

Tán nem vagyok más: rossz komédiás,
Ki lángot fúj s kardot nyel a tömegnek.
(De a kard éles, metszi torkomat,
S a lángban: égő izmaim remegnek.)

Oláh Gábor: Ne jertek hozzám

Jönnek hozzám hírem lidérci
Kék lángjától vont emberek,
Bekopognak az ablakomon,
De ajtót nyitni nem merek.

Óh fáj, nagyon fáj rab, fakó, bús
Kunyhóm, hol az ajtósarok
Sír, hogyha fordul, s lomha koldus
Én, volt költő, csak sorvadok.

Ne lépjetek át küszöbömön,
Remete-látó magyarok,
Nem az vagyok már, aki voltam,
Nem vágyom és nem akarok.

Élőhalottként eltemetve
Vaskoporsómat hordozom.
Mint eszelős: saját nevemet
Kiáltozom az alkonyon.

1937. március

Oláh Gábor: Gábor, ne légy bolond!

Gábor, ne légy bolond. Hisz érted is halt
Kereszthalált megváltó Jézusunk.
Félember csak a férfi asszony nélkül,
S addig-meddig: csak asszonyért bukunk.
Gábor, ne légy bolond.

Szép a magányos hetykeség – vasárnap;
De jönnek a fakó hétköznapok,
A hoppra kopp, a nem bánomra bánom,
Kabátunk feslett, a szemünk kopog.
Gábor, ne légy bolond.

Nem lesz mindig az édes anyánk gondja
Fejünk felett őriző angyalunk.
Egyszer megárvul a világ körültünk,
És kisebbek leszünk, mint bánatunk.
Gábor, ne légy bolond.

Bezörgetnek a nem szeretem órák,
Vállunkra szállanak a holló gondok.
Be jó volna, ha két puha fehér kar
Elűzné lelkűnkről a barna gondot.
Gábor, ne légy bolond.

Sivatag estéken piros mosolygás,
Zengő kacaj hangtalan napokon,
Irigy időkben önzetlen szerelmek,
Nagy botlásoktól édes tilalom…
Gábor, ne légy bolond.

Angyalfejektől koszorús karácsony,
Hancúrozó, harsány gyermekcsapat.
Szomorú egység: vidám sokasággá
Miért ne váltanád te is magad?
Gábor, ne légy bolond.

Lehull az idők rózsaszín virága,
Mit ér a leveletlen, puszta ág?
Mit ér ezeregy költemény, ha elfut
Az ezeregynél drágább ifjúság!
Gábor, ne légy bolond.

Oláh Gábor: Egy magyar város

Itt szaporák a törpe hájfejűek,
Királyi rangban híznak emse-disznók.
Itt az angyalok is csárdást hegedülnek,
S a princek mellén is kostöke-dísz lóg.

Jaj, itt születtem, itt borult fölém
A legsivárabb ég fakult azúrja.
Itt kezdtem dalba vén buckák tövén,
S itt némítnak el némák, százszor újra.

Ha meghalok majd, bölcsen összevesznek
Urak s parasztok hagyatékomon.
Síromra nyomtató követ köveznek,
S ott is hízó kocákról álmodom.

Oláh Gábor: Gandhi

Ha Gandhi nem Kelet Krisztusa volna,
Nyugat királya lenne. Földrevert
Faját emeli rád, becsület orma;
Csatát nagy Albionnal játszva nyert.
Háromszázmillió lelket kavar
Csodás egységbe; vértelen omolnak
Hullámaid tengerré; szent zavar,
S a mát megnyergeli a büszke holnap.
Micsoda nagyság, mennyi bús alázat,
Engedni látszó páncél akarat;
Ellene gőgöd, London, törve lázad,
S nagy büszkeséged lombtalan marad.
Szikár kis Gandhi patyolat fehérben
Ül a nyakadon. John Bull zúg: “Nem értem!”