Ölvedi László versei

Ölvedi László: Téli kép

Fehér havon repül a szánkó,
Innen-onnan torony integet,
Lila köd ül a falu felett.
Fehér havon repül a szánkó.

Megáll a szán, valaki köszön;
Nagyot üt a hang szivem falán.
Ember szólt, vagy csak visszhang talán?
Megáll a szán, valaki köszön.

“Járunk, vetünk, aratunk, alszunk;
Fázunk télen, dermedünk nyáron.
A mi álmunk álmatlan álom.
Járunk, vetünk, aratunk, alszunk.

Nyakunkon nyűgös janicsárhad,
Dandárral a vérivó basák;
Százan tartják egy kengyelvasát.
Nyakunkon nyűgös janicsárhad.

Nagy lobbanást itt senki se várjon.
Apró dühök morognak néha;
Csend lesz, mert hús fő a fazékba.
Nagy lobbanást itt senki se várjon.

Elhull az agg, nől a csecsemő.
Régi könyvnek romlik a lapja,
És szertehull dirib-darabra.
Elhull az agg, nől a csecsemő.

Magyar fejfán fakul az irás
S bár lelke van megannyi kőnek,
Ássuk árkát a temetőnek.
Magyar fejfán fakul az irás.”

Elhallgatott – s csend felelt rája.
Hív az alkony: mélylő, méla tó,
Indul a szán és villog a hó.
…elhallgatott – s csend felelt rája.

Valami zörren, vissza se nézek.
Valami villan, valami dobban –
Tán a kasza kérges marokban…
Eh, álmodom, vissza se nézek.

Ölvedi László: A hársfák alatt

Keleti szemem forró parázsát
Hideg arcokba hullatom.
Körülöttem, zúg, kereng az élet,
Zsibongó, lármás ősvadon.

Elhoztam a messzi Nyugatra
Örökös nagy idegenségem;
Testvérektől kaptam örökbe
Szomorú szép ereklyeképen.

S mégis, mégis jártam már erre,
Oly ismerős nekem itt minden;
Hidak, terek, büszke paloták
S a ragyogó “Unter den Linden“.

És egyszerre fülembe zümmög
Szapora hangja régi regének;
Harsan a kürt és felrobognak
Hajrás, dacos magyar legények.

Dobognak a mokány paripák,
Perdül a dob, pattog a nóta.
Nem is hallott soha, soha sem
Ez a város ilyet, — azóta…

Erre járt bús kisértő lelkem
Hadik óbester seregével…
És szememben újra tűz lobog,
Úgy mint akkor, valaha, régen.

Berlin, 1923.

Ölvedi László: Hiveim, merre vagytok?

Vértől piros az élet-árok;
Kemény csatán, akikre várok:
Hiveim merre vagytok?

Másét óvó élő sövényül
Teremtődtem s bár hitem gyérül,
Birom, ameddig birom.

Minden új nap: reményveszejtő,
Minden új út: tétova lejtő,
Zápor mossa, szél veri.

Átokverte bús Dunamente,
Bejárja lelkem éjjelente
S bekocog az ablakon.

Gyújtatlan is bizton gyúlad ott
Szikra lopva, ahol én vagyok;
Repül erre, arra is.

Szivetekbe száll a sziporka,
Hamuba hull – vagy puskaporba?
Elválik majd csakhamar.

Telt marokkal szórom a pernyét
S dúdolok halk, ósdi vecsernyét,
Bánatosat és magyart.

Akarom, hogy akik még élnek,
Mondjanak bár rossznak, kevélynek,
De jőjjenek utánam.

Érsekujvár, 1922.

Ölvedi László: Fátyol és kereszt

Egy napsugaras május délután
Kint jártam a Nyúlak szigetén.
A lomb, a lég, a fű, a föld, a rom
Halkan regélve duruzsolt felém.

Keresni jöttem valakit ide,
A repkényfedte vén kövek közé.
Hiába járok, sohse találom,
A lába nyomát könnyem öntözé.

Csótáros, nyerges paripán ültem,
Vaspáncélos büszke dalia.
Úgy bajra kelni vitézi tornán,
Gondoltam, nem tud senki fia.

Lovam lábán vá sott a patkó,
Az ezüst szög kihull belőle.
Apró tusákban csorbul a kardom,
Hej harcos élet, te rossz, te dőre.

Mindennap mégis megtérek ide,
Hogy megsirassam porba hullva,
K it pogány gőgöm hajszol hasztalan…
S holnap ismét itt vagyok újra.

Fehér, szűzi, szép királyleány,
Homlokán fátyol, kezében kereszt;
Lelke liliom, ajka csupa dal:
Ha küld — maradok; mennék — nem ereszt.

És a fátyolért hiába vívok,
Szürke valónál szebb az álom.
De a keresztet intő kezében,
Hiszem, hiszem, hogy megtalálom.

Budapest. 1922.

Ölvedi László: Északra tartok

Északra tartok, ahol deres
Metsző viharok járnak
S éjféli napba néz a népe
A koronátlan wiking királynak.

Északra tartok, hol Freya vár
A dermedt szivű álmodóra,
S egyszer talán előmbe lép
Ibsen örök szerelme: Nóra.

Északra tartok, rózsát szedni
Szürke, ködös, naptalan tájon.
Hullott virágot ugy keresni,
Hogy a lelkem is belefájjon.

Jégvirágon tündöklik a tűz,
Hideg ajkak szent Elmo lángja;
S észak felől a sarki fény
Bepiroslik az éjszakába.

Ölvedi László: Barsi éjszaka

Csendes az éj, most kel föl a hold,
Kopasz fején vörös fríg. süveg.
Tallón, dombon úgy végig kacag,
Mint egy duhaj, kisértő kobold.

Hegyek ormán gyúlnak rőt tüzek,
A barsi bérc néma, hallgatag
És fagyos a vén Zobor-tető…
Pedig parázs, tüzcsóvás harag
Piheg, dohog uj máglyák alatt.

Óh, ez az éj álmot érlelő,
Melyet végig ébren álmodunk.
Oldódnak vad, keleti vágyak;
A gondolat: szárnyas pejlovunk
Suhanva repül.

S hol a szellők csókosak, lágyak,
Hol a pusztán szól a furulya,
Dobog a föld, zúg. a karikás,
Csillagsátor kék selyme feszül;
Szól a kolomp, delel a gulya,
Hol az élet áldott, égi más;
Ottan megáll varázsparipánk,
Csak egy percre, tovább nem lehet…
Már hív az éj, várva vár miránk.
Nem hagyunk ott, csak egy könyszemet.

Ölvedi László: Magyarságom

Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.

Hazugság őkegyelme rám kurjantott:
“Térdre, porba;
Parancsolom, törd nyomban össze lantod.

Szolgám a pénz, a kincs, a szűz erény,
Az igazság,
Becsület, élet, minden az enyém.

Fény, pompa, kéj, amit csak ad a föld,
Nekem terem;
Minden kis cseppet serlegembe tölt.

Magyarnak lenni szürke póri sors,
Bús égvivás;
Elindulsz százszor, százszor megbotolsz.

A napod fakó, viharfelleges.
Sötét hajó,
Mely pusztulásnak tengerén evez.”

Gunyolhat ármány, sírhat balga jós;
Én maradok
Sülyedő gályán utolsó hajós.

Ölvedi László: Valaki jár

A havas mezőn valaki jár.
Hangtalanul hangzik a lépte.
Vajjon ki lehet?
Öröm, bánat, avagy a halál?

Kis hóvirág fagyos föld felett,
A néma vándor mind letépte.
S amerre lép:

Rút sárba fúl a kikelet.
Suhan sorsunk titkos árnyakép,
Fázva szürkén, senki se látja.
Szeme villi-láng, köd a teste…
S én mégis látom.

Fehérszirmos február este
Felkeresem; az éjszakába’
Pislog a hold: öreg barátom.
A vándor jő, megáll, köszöntöm.

Kinálom neki fájó lelkem,
A dalt, a hírt, mit harcban nyertem,
Szivem vérét elébe öntöm.

Ez se, az se, nem kell az alku;
Tagjaimban gyúl jeges harag.
Lehűt az éj, a csókos ajkú.
Megy a vándor s messziről kacag.

A havas mezőn valaki jár,
Láthatatlan – s én mégis látom.
Megismerem, csatára várom,
Akárki: gyász, árulás, halál…

Melengetem kis hóvirágom,
Mert a fagyos, véres föld felett
Hóvirágokból fakad kikelet.

Ölvedi László: A folyó

A parton állok.
Amott túlról integet a nyár,
Lángajakkal forró csókra vár.
Bő sziromba bimbó feslik,
Kész a kelyhe már.

Hűvös napestig
Regét zsong a víz, százszorszépet.
Bűbájos zümje nem ér véget.
Sellő kél a csendes éjben,
Karja csábit, ajka éget.

Zokog a folyó,
Keble zihál: érte vagy értem?
Rózsáimat már mind letéptem,
Az utolsót vidd el hullám –
Ha majd a nyár zord őszre fonnyad,
Tán visszakérem.

Ölvedi László: Első könyvemhez

Indulj utadra kicsi könyvem,
Kopogtass ajtón, zörgess ablakon.
Dús kincsek helyett hitemet adom,
Mert durva gáncs ám érhet könnyen.

Mások pórázán sohse jártam,
Nem takart engem idegen palást,
Nem is kerestem soha-soha mást,
Csak egy rózsát szikkadt határban.

Ami perzsel, nem a mi napunk.
Cenkek vére dúl ereinkben.
Futni, rohanni kéne innen;
Tudjuk, látjuk, mégsem akarunk.

Magot hintek kiégett földbe.
Lehet, hogy munkám meddő, hasztalan;
Ige kihül, az oltás nem fogan:
Dacos álmom derékba törve.

Ha így lenne, még azt se bánom.
Figyelj dobos a dóbverőre,
Hátha riad mégis előre
Túl majd a véres Golgotákon.