Ölvedi László: Születésnapomra

Tizenkilenc év, surranó, bohó.
Mit se jelent, más számára tán.
Nekem: vágyaim hajrás szelleme,
Büszke zászló csattogó csatán.

Nem is oly régén, virágos réten
Gyerekésszel lepkét kergeték;
Remeg a hangom, be visszasírom;
Hová tüntök bűbájos mesék?

Ha megkondult az alkonyi Ave,
Kipirult arccal kerültem haza.
A pitvarajtón csókkal várt anyám.
Álmomban huszár voltam éjszaka.

Sárkányt röpítni kacagó kedvoel
Felhők közé, mért is nem tudok?
Zsinege pattan, viszi a szellő —
Bolond fővel utána futok.

Jöttek borongó, naptalan napok,
Hunyt szememen szakadt a hályog.
Játékos kedvem sutba vetettem,
Harcos harcok előtök állok.

Gyerek vagyok még s már férfi lettem,
Hajam barna, deres a lelkem.
De pernye alján benne tüz lobog,
Egyre szítni el nem felejtem.

Arannyal hímzém álmaim selymét,
Akartam lenni páncélos lovag;
Ábrándos büszke hős, ki halni tud —
S szeretni is, mint jó ’de-Bergerac.

Hiába víttam, másnak daloltam
Gascognei legény Kárpátok alján.
Foszlott a mentém, csizmám is éhes,
Félre rongyos! de sokszor haliám.

Kopott kobzon megpenditem mégis
Makacsul a maradék tüzet.
Sziporkát szórva sír a zsarátnok,
Benne lángol hit és becsület.

Ma újra pajkos kisgyerek vagyok,
Anyám csókjától nedves homlokom.
Jöhettek évek, új erőt lelek,
Ha ezt a csókot visszaálmodom.

Ölvedi László: Megint Petőfi

Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.

Ging – galang… ma hívó szavadra
Virágosan templomba jöttünk.
Nagy lobbanások örök magyarja
Égő szemmel, némán köszöntünk.

És egy percre remegő csendben
Messzi pusztává tágult a város.
Földerengett bohón a multból
Szülői ház, rét, lomb, akácos…

Zúgva sikolt az “Egy gondolat…”
Csaták füstje, bibor véreső,
Szárnyaszegett száz magyar álom,
Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

A kalapált német lelkeken
Átsuhant a tarka délibáb,
S vágtattak a képzelet rónán
Aranyszőrű táltos paripák.

Idegenek hullattak eléd
Sok kései piros virágot.
Hazátlanok kincsét adom én:
A dacos, szép szomoruságot.

Ölvedi László: A Havel partján

Havel partján, halk délutánon
Megállott a malomvitorla.
Köröskörül kék az ég,
Csókos ajakkal rám hajol ma
Havel partján, halk délutánon.

És azt kérdi: Mit akarsz itten
Idegen nép szomorú fia?
Lásd, hideg a napsugár,
Fénye sötét martirglória.
Szegény fiú, mit akarsz itten?

Tipró napok vad iramában
Mi voltunk az ostorhegyesek.
Szakadt a hám, tört a rúd…
Bűvös gyógyírt, hitet keresek
Csöndes napok bús iramában.

Hullám, dal, lomb, cserésznyevirág
Mind, mind ütem az én szivemben,
Végzetes szép muzsika,
Új vér gyanánt pirosan cseppen
Hullám, dal, lomb, cseresznyevirág.

Ezt akarom a Havel-parton,
Hol nótásak most a ligetek:
Egy-egy foszlányt, dalt, hitet,
Valamit tán haza vihetek.
Ezt akarom a Havel-parton.

Werder, 1923.

Ölvedi László: Levél Losonczi Annához

Losonczi Annának adassék e pár sor;
Lelkem e levélre rálehelem százszor.

Botor bizalommal máskor is így tettem,
Csokorba számodra vérvirágot szedtem.

Végbeli mezőkön döntő büszke torna:
Mintha nagy szerelmem vallomása volna.

Sebet érted kaptam, hej, pedig elégszer –
Vérpiros rubinnál ragyogóbb ez ékszer.

Összefűztem bíbor gyöngysorba, füzérbe;
Odaadtam volna, de senki se kérte.

Hiveim elhagytak, jussom elpörölték,
Lelkedben a lelkem orozva megölték.

Gonosz vagyok, mondták, hitehagyott, pártos…
Talán mert a vágyam vissza-vissza szálldos?

Rossz vagyok lovagnak, lantosnak is hitvány:
Lelkem ott felejtém szemed kéklő titkán.

Kiáltják a bűnöm, hogy a szivem máglya:
Szép arany hajadnak perzseli a lángja.

És benne szavadnak ezer hangja támad,
Új hurú kobzomon régi tüzű bánat.

Mert a lantom ifjú, csak a nóta régi:
Ügyesebb, erősebb virágom letépi.

…bókoló beszédre sohase hajoltam,
Lágy citera helyett sikoltó kürt voltam.

A dalom elröppent, hitem elcsatáztam;
Szerelemért magam soha nem aláztam.

Bocsásd meg, az ajkam ha keményre fordul,
Pedig ittas vagyok áldott égi bortul.

Dalom tied; ha kell, véremet is ontom –
Csak téged szeretlek, bár sohase mondom.

Tied a jövendőm, tied dacos álmom…
Losonczi Annának levelem ajánlom.

Ölvedi László: Halottak napján

Verőfényes, halk őszi napon
Mécsek gyúlnak itt is, amott is.
Kivirágzik sok árva halom,
Hófehér rózsák hullnak hangtalan
A szürke rögre.
Halottak napja van.

A szél zizeg, suhan zörögve,
Mint túlvilági titkos üzenet.
Hát igy lesz már bús mindörökre?
Felnézek: a nap könnyek közt nevet,
Csak a fejfák súgják a nemet.
Zokogásba fullad a szavam,
Halottak napja van.

Mit gyászolunk? hitet, szerelmet,
Egy álomnál tündéribb valót.
El nem csókolt csókot, százat, ezret,
Bűnöst, hűtlent és vérforralót.
Még ajkamon kisért illata
S nem sodorja onnét el, csak a
Vén halál maga.
Ő cirógatja ma barna hajam.
Halottak napja van.

A kóbor bánat bolyongó lelke,
Haldokló napfény hervatag őszön
– Könnyes kedvesem, jó ismerősőm –
Megsimogat lágyan, remegve.
És szivemben ragyog a mécses:
Álomrőzse, kéklő mese füst,
Itt is, ott is, kósza, dér-ezüst,
Melytől holnap tán sirom ékes.
Térdre hullok lassan, szótalan,
Halottak napja van.

Ölvedi László: Bálványt faragtam

Bálványképet sokszor faragtam
Keménynyakú kevély magamnak.
S pogány maradtam.

Lekopik a máz és cicoma;
Bolond hitem rongyos köntöse
Nem lesz új soha.

Ócska, füstös már az olaj is…
Miért égettem szentkép előtt,
Amikor hamis?

Büvös lámpám pislogó kanóc;
Ami lobbot vet benne, csupa
Hitvány, gyatra kóc.

Amit véstem, pár szürke szobor,
Lélektelen, lomha, bús agyag,
Hideg és komor.

Gondoltam, bennem ég a szikra,
Örök tüze a Végtelennek;
Enyém a titka.

Be hiszem most, be látom százszor,
Hogy suta mind, bármit alkottam
Egyszer vagy másszor.

Gőgös vérem hiába lázad,
Dőlt bálványok oltárára lép
A szent alázat.

Ölvedi László: Dal a katakombából

Ha látjuk, hogy minden hiába,
Csörömpöl künn a dölyfös légió,
Szálljunk le a katakombába.

Kincset, élvet, mindent itt hagyunk,
Olajmécs pislog déli nap helyett.
Elindulunk réveteg magunk.

Egy talizmánt viszünk a mélybe,
A Krisztus testét, mely megtöretett.
Lelkünket mossuk a drága vérbe.

A jövendőnk remeg az ostyán:
Kín, botor bánat, fájdalom, remény.
Vérharmatos büszke borostyán.

Jézusvárások advent éjjelén
Fagyos télben éled a kertünk.
(A feslő bimbót megláthatom én?)

Feledjük, hogy valaha mertünk,
Feledjük a tegnapi nyarat.
Ámde egy szót el nem felejtünk.

Forró, párás a könnyes áradat
Csontok fölött a vén oltárokon:
Új tömjénfüst a gyászmisék alatt.

Az utolsó kis lépcsőfokon
A néma titkok viharzó lelkét
Egyszer mégis csak feloldozom.

Alázatosnak lenni, várni jó –
Lehet a kereszt még kardmarkolat.
Hej, hol lesz akkor már a légió…

Ölvedi László: Este a Dunaparton

Fényben fürdik a Dunakorzó,
Budapest mulat, Budapest nevet
S a vén Lánchíd dalolni hall
Uj éneket.

És zsongva jár a forró forgatag,
Észbontó vállak bársonya vakít.
Úgy érzem, hogy nem találtam
Itt valakit.

Láttam sokszor, szemébe néztem.
Lehet, mosolygott ő is keveset.
Mégis ma, hogy nem volt itten,
Oly jól esett.

Cicomás nagy vásáros bódé,
Veri a dobot a bohócsereg.
Heje-huja – és a könnyem
Mégis pereg.

Ki ad többet? te, vagy ez, amaz?
Csengő sárarany, kegyetlen nagyúr,
Felűl eddig te maradtál –
És én alul.

Szóljak? mégse, kinek beszélnék?
Még porba nyűgöz gúny, kor, hatalom.
Fog hallani más dalt a Lánchíd
Egy szép napon.

Ölvedi László: A testvéreknek

Testvéreim, kemény kevesek,
Akik még bízó hittel összetartunk,
Akárhová röpít az idő,
Ne feledjétek, mit akartunk.

Hol tűzzé lobbant minden csöppnyi vérünk,
Haza gyökérzik minden idegünk.
Magyar barázdák televénye
Termő élet, napsugár nekünk.

Rengő vetés, orgonavirág,
Édesanya sírján a haraszt,
Könny a szemben, mosoly az arcon:
Örök erő, mely itthon maraszt.

Higyjétek el, újra tavasz jár,
Csodavirágos, lombos a lelkünk.
Ugró örömmel kiáltjuk szerte,
Amit tegnap gondolni se mertünk.

Az indulót ma mi doboljuk,
Fáklyásai forró tavasznak.
A szitkosok arcunkba vágnak,
Örömére falka ravasznak.

Élő fáklyák vagyunk az éjben,
Mi elégünk egyszer, meglehet;
Tüzes pernyénk messze, messze száll,
S lehullani — talál majd helyet.

Ölvedi László: Újvár

Idegen éjszakákon
Lelkem sokszor feléd oson.
Reszkető karral megölellek
A messzeségből kicsi városom.

Ostoroztalak sokszor,
Feltéptem sok sajgó sebed,
S a régi vádoló szavakból
Csak egy maradt: a féltő szeretet.

Elszakadtam belőled
És elsodort az őszi szél,
Mint hervadt, vérszínű lombot-
Emléked mégis mindörökkön él.

Volt idő, hogy gőgösen,
könnyezve megtagadtalak,
Most érzem: a gyermek átkai
Bús életemre visszahullanak.

Vadvirágos temetőd
Pihentető sírhantja vár,
Hiába minden, odakerget
A meddő harc, a békítő halál…

Páris, 1927.