Pap Endre

Pap Endre: Örömeim

Felhőknek futása,
Madár repülése
Volt egykor szívemben
Vágyak ébredése.
Most láthatom őket,
Nyugoszik kebelem;
Tüzhelyem örömét
Még jobban érezem.

A hír és dicsőség
Néha megjelennek,
Régi tündéreim
Meg-megkísértenek.
De szemem elszokott
Attól a világtól,
Áll az én örömem
Csupa apróságból.

Kis családom képez
Egy boldog telepet,
Gyermek üli ezer
Kérdés közt térdemet.
Akármit felelek
Megnyugoszik abban,
Kételkedni nem tud
Legkisebb szavamban.

A földnek határán
Egy hold az én mezőm,
Kicsiny a telekem,
Csak annyi mint erőm.
Töltené be bár azt
Munkám és erényem!
Nagyobb szerencseért
A sorsot nem kérem.

A megelégedés
Kiterjeszti köröm.
Virággal, kalásszal
Nekem érik öröm.
S ha mezőmnek dísze
Hervad is ősztájban,
Nem busulok azért
E nagy változásban.

Boldog, aki szeret,
Busúljon, aki csal.
Az élet szomorít,
De meg is vigasztal.
Szorgalom és jótét
Az én hivatalom,
A többit sorsképen
Adja más hatalom.

Nem zaklatom azért
Az én istenemet,
Letörlöm mindennap
A veréjtékemet.
És másnap ott kezdem,
Hol tegnap elhagytam,
Kipótolom azt is,
Ha mit elvigadtam.

Mert a vigaságtól
Sem vonom el magam,
Baráttal barátért
Csattog a poharam.
Nincs nekem irígyem,
Ki ezért megszólna.
Ellenségem sincsen,
De miért is volna!

Emberek szavának
Megadom a hitet;
Vallok is néha kárt,
Többször becsületet.
De kell a harag is
Jó kedvet szinezni,
És a bölcseségből
Elég nekem ennyi.

Hosszú munkálkodás,
Rövid dínom-dánom;
Sok gond a tevésben,
Kevés szánom-bánom:
Igy foly az életem,
Ilyen a világom,
Kimerithetetlen
Boldog apróságom.

Pap Endre: Eötvös carthausijára

Bánatnak könyve; kár hogy nem regény,
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életirása,
A társadalom jajkiáltása,
Nagy miveltségünk kétségbeesése:
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.

Pap Endre: Egy leánynak

Nem mondom, hogy ne álmodjál,
Tudom, hogy az nem rajtad áll:
Dalt a fülmilének,
Lombot a tavasznak,
Ifjuságnak álmot,
Az istenek adnak

Hogy ne ébredj, nem kívánom,
Bármily édes volt az álom:
A nap is elszunnyad,
De virad reggele;
A leány álmának
Lejár az ideje.

Nem kérem, hogy ne csalódjál,
Csalódnod kell, ha álmodál:
Mind azok, kik élnek,
Meg a kik megholtak,
A kereszt alatt is
Mindnyájan csalódtak.

Nem kivánom, mi nem lehet,
Álmodol olyat eleget:
Szép szemed drága szem,
Kedve isteneknek;
De a világrendből
Azért ki nem vesznek.

Szeress, álmodj, ébredj is fel,
Csalódj is, mert csalódni kell:
Én csak azt kivánom:
Hosszú legyen álmod,
Ébredésed késő,
S kicsiny csalódásod.