Pásztor Árpád

Pásztor Árpád: Ocsi csornia

Fekete, égő, sugaras szemek,
Maradjatok hát, ne gyötörjetek!
Ne rohanjatok együtt már velem
Rétségeken, messzi földrészeken…
Maradjatok hát, ne gyötörjetek,
Ocsi csornia, – fekete szemek!

Fekete, égő, sugaras szemek,
Az erdő közt mért látlak bennetek?
A húnyó nap bús, vérpiros tüzén,
Arany habon mért ragyogtok felém?
Maradjatok hát, ne gyötörjetek,
Ocsi zsgucia, – lángoló szemek!

Fekete, égő, sugaras szemek,
Minden virágból, oh! ne intsetek…
Minden dalból, oh! ne ti csengjetek,
Feledjelek hát végre bennetek…
Üldözzetek csak, jaj! gyötörjetek,
Ocsi jasznija, – kegyetlen szemek!

Nyugat, 1911/8. szám

Pásztor Árpád: A Volgán

Letéptem síró földi láncom,
Szabad vagyok… Szabad
Fehér hajón, villó hullámon
Ringat az áradat.

Mögöttem bús fekete évek,
Könnyelmű küzdelem.
Uj partok árbocerdejének
Röpít most a jelen.

Víz, erdők szent egyszerűsége
Lágyenyhén vesz körül,
Magam vagyok hát ujra… Végre!
Megnyugvó egyedül.

Az emlékek kopott ruháját
Magamról levetem,
Friss szellők uj ingása jár át,
Érjen szűz meztelen!

Vadludak éke száll a légben,
A nyírerdő arany…
Természet!… Hozzád kell csak térnem,
Hogy felleljem magam!

Nyugat, 1911/8. szám

Pásztor Árpád: Hol?

Letéptem egy rózsát,
Mérges tüskéjüt, vörös virágút.
Szivemre tűztem, lelkembe szivtam,
Véremet, könnyemet mind bele sirtam.
Hol az a rózsa?

Álmodtam egy álmot.
Merészen szállót, sasmadár szárnyút.
Repültem véle tűzködbe veszve
Vértanuk utján végtelen messze.
Hol az az álom?

Sírt bennem egy ének.
Bátor zengésű, szivárvány rimű.
Meg sohsem irtam, elzártam mélyen.
Végső hitem az volt, szent menedékem.
Hol az az ének?

Nyugat, 1909/1. szám

Pásztor Árpád: Aranykorsó…

Aranykorsó: teli életitallal,
Örömfészek: tele vígsággal, dallal,
Lobogó tűz: színt és sugárzást ontó,
Égi kis kéz: száz köteléket bontó, –
Te vagy! Te vagy! Te vagy!
Ha mást üdítsz: úgy szomjan el kell égnem.
Ha mást vidítsz: úgy daltalan kell élnem,
Ha másért égsz: gyászsötét ül köröttem,
Ha mást simítsz: száz gond köt nyügözötten, –
Maradj! Maradj! Maradj!

Nyugat, 1913/7. szám

Pásztor Árpád: Egy elpuhult késő római éneke

Nem félek tőle, csak nem küzdök érte,
Mint őseim… Hisz úgyis megtalál
Az örökhű halál.

S finom testem fehér márványba vésve,
Melyben a hajlás lágy vonalba fut
Díszíti a kaput.

Szobrász rabszolgám, – légy szabad holtomkor!
De ne mintázz, mint annyi más, megint
A régi rend szerint.

Ne keretezzen egy megunt oszlopsor,
De heveredjen szobrom könnyedén
Szeretőm küszöbén.

Amint nem egyszer keblére borulva
Haját forró csókom zilálta szét
S ő lehunyta szemét.

Most is jönne… Lágy selyme rám simulna,
És rajtam át léphetne csak tovább
A rózsás körmű láb.

Nyugat, 1912/19. szám

Pásztor Árpád: A rohanó vonat

Most indul a vonat,
Most rabol el tőlem az alkonyat,
A vaskerék úgy csattog a sinen,
Mintha benne hánykódnék a szivem.

A kivilágos ablaksor rohan,
Dübörg a híd, elsiklik a folyam,
S az alvó falvak nem is érezik,
Hogy messze egy sziv most hogy vérezik.

Hogy mint röpül egy síró gondolat,
A merre fut szikrázva a vonat,
Egy messzi szem mint követ egy helyet,
Hogy gyászol el egy perc nagy éveket.

Át városon, erdőkön, falvakon
Barna fátyol mint leng egy kalapon…
Fekete haj… S mint drága ékszeren
A színtörés, mosolygó, tiszta szem…

És a vonat csak csattog és repül
Mindig csak messzebb, könyörtelenül
S szikrazászlója a mozdony felett
Száll, mint égő, fájó emlékezet.

Nyugat, 1910/5. szám

Pásztor Árpád: Uj énekek éneke…

Üljetek örömünnepet,
A nagy festő megérkezett,
Ecsetjétől a barackfagalyon
Fehér csipkét csókol a fuvalom.
A Gellérthegy tar sziklafalain
Rózsás foltokkal tarkált zöld a szín,
Ragyog az ég a Kelenföld felett…
Üljetek örömünnepet!

A szívünk is száz színt terem,
Beszínezi a szerelem,
De te vagy a nap, én szép angyalom,
Sugárzásod bont színt vak tájakon.
Ha te nem volnál, mi lenne velem?
Holt szó volna tavasz és szerelem.
Jer, vágjunk át a hídon, hegyeken,
A szívünk is száz színt terem.

A vén Gellért-szobor alatt
Hadd csókolom meg ajkadat.
Dél van… Nem járkál erre senki most,
Csak messziről halljuk a villamost.
Csenget kettőt… S zengőn viszi a sin.
Égjen, ujjongjon hát most mind a szín.
Lepje el Pestet aranyáradat,
A vén Gellért-szobor alatt.

Nyugat, 1910/11. szám