Pásztor Béla: Álmomban

Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.

S nőtt a kelme, mint az emlék
S tél előtt az éjjelek.
Min a vágy és mint a láz, hogy
Nélküled nem élhetek.

Tudtam jól, hogy álmodom csak,
De vágy-rajzolt válladat
Megérintem… Te rámnéztél
S így szóltál: “Árny-alak

Mért kisértesz? Tegnap este
Elaludtam s tudom én:
Annyi vagy csak, mint a csillag
Az esti tó tükörén.”

Pásztor Béla: Ima után

Az esti imát már végighadartam.
Tekintetem nagy, bolyhos szárnyon röppen.
Egy éji pille zümmög még csak halkan
A ráfonódó lámpaszőtte körben.

A kapu előtt felvonít a bánat,
Hogy árva vagyok, hallom borzadozva.
De ajtó pattan s látom vén apámat,
Vállán az éjt, mint sebzett szarvast, hozza.

A sötétségben óránk ketyegése
Vad csobogássá nő – és mint a csónak
Meginog ágyam s már a messzeségbe
Marad a pitvar, hol hugom dalolgat.

A kútból holdfényt mernek a cselédek.
A konyhaküszöb – elmosódó partsáv…
Anyám épp halból készít estebédet
S az aranyhártyás úszóhólyagocskák

Tükrén lágy képe messze-messze szállong.
Hiába nyúlok érte már riadtan,
Vak ujjaim közt, mint kis, gyönge hályog
Az emlékezés rezgve szertepattan…

1930 körül

Pásztor Béla: Furcsa, régi kúria

E furcsa, régi kúrián
Él ráncos, vénhedt nagyanyám.

Itt szült tizenkét gyermeket
És hatot innen temetett.

Hat égő seb a szív alatt,
Mely minden éjjel felfakad.

Hat zúgó fa a ház körül,
Lombjukon hat holt gyermek űl.

S ha toronyban, a hold alatt,
Éjfélt mutat az óralap,

Kinyujtják foszló kezeik,
Az ablakokat verdesik.

S vért ad már ódon fészerén
A lidérc-szarvu vén tehén.

A kútban holdas, sárga lúg,
Az ólban háromlábu tyúk.

Kuvik a háznak padmalyán
S a kövek közt holt nagyapám.

A húsa vályog, csontja mész,
Szakálla átütő penész.

S e házra meredten vigyáz,
Mint befalazott őr – a gyász.

Pásztor Béla: Gólem

Idézlek, porladó rabbi,
Ősöm, Liva ben Becael!
Halotti ruhád rojtjai
Suhogjanak az égre fel!

Repess, mint fekete madár,
Kaftánod szárnyán, holt rabbim!
Eszelős király árnya áll
Prágának felleg-tornyain.

Trónján a köd felégetett
Templomok füstjeként kering.
Mellén keresztben kard remeg,
Testén lánc-szemű csipkeing.

S még most is féli Gólemed!
Éjfélkor újra lóra hág,
Követi őt a rettenet,
Mint dobogás a lópatát.

A csend mint felvert eb ugat.
Bősz ménje orrán páraként
Horkan az éj – és Bábudat
Kutatja ama kő-legényt!

Kertünkben rugtat és lenéz
Kutunkba, s vadul tépi szét
Ablakunkon a rettegés
Vonagló, rejtő függönyét.

Csóvája tornyainkra csap,
Templomív dől, ha ujja int.
Megfojtott kígyók, madarak
Vére mocskolja kelyheink.

Hagyd el hát süppedt fekhelyed,
Zúzd porrá szemed cserepét,
Köpd ki, mely köti nyelvedet,
A zöld rögöt! – szót vár a nép,

Igét, óh Liva, holt rabbi,
Melytől a kő mint toll lebeg.
S melytől Altenau boltjai
Alatt megéled Gólemed.

Pásztor Béla: Odysseus

Alkonyi tenger ez a tenger,
Arany-kék s merő rőt szinekkel,
S márvány taréjú hab alatt
Félistenek és cethalak.

Nézem a párás távolt, s látom:
Bíborba játszó amforákon
Mint elkanyargó szürke szál,
Ifjúságomnak füstje szál.

Hajómon drágagyöngy és mirrha,
Mégis a szívem mintha-mintha
Árvább volna, mint akkoron
Sósvizes, izmos hajnalon.

Lelkem már istenekkel terhes,
De kalóz-szellő sohsem verdes
Hajóm vásznán és nem izen,
Hogy új kaland új vizen.

Zöld szemeivel száz sziget
Lothossal élni nem hitet,
E hűvös alkony-ég alatt
Nincs mámor már, csak gondolat.

Nem fáj a sem, hogy: nem lehet!
Nem űz a szomj, mely kergetett!
Nincs könnyem: – tudom, mindhiába,
Nem érek többé Ithakába.

Pásztor Béla: Láz

Ó, költők, mind a kerti fák!
Beírják házaink falát
Árnyukkal minden éjjel.
Mint roppant sötét verssorok
Águknak árnya úgy csorog.
Csapongó szenvedéllyel.

Lebírhatatlan indulat
Vezeti zúgva águkat,
Hogy alá s fölhaladva
Nagy lomb-ecsettel vessenek
Borongó, lomha verseket
Holdérte kőfalakra.

Sötét lovasról balladát,
Mint rugtat havas dombon át
S az árnyát sírva húzza…
Kígyót, virágot mindenütt
Amit csak kíván ihletük
S a szél a lenge Múzsa.

Mezitlen, nyurga szűzeket
Egy-egy dőlt klastrom-ív felett
Még hosszan eltűnődve,
De fazúgássá nő a csend,
Amint “ím most a hold lement!”
Írják a tótükörre.

S águk, mely eddig réveteg
Árnyat vont csak a rét felett,
Vad végsorokba tör ki —
A szomj csavarja lombjaik:
Mindent leírni — hajnalig,
Mely árnyukat letörli.

Engem is ez a láz hevít,
Hogy majd a végső reggelig
A sor végéhez érjek.
Szél, rázz! percet sem veszthetek!
Sorsom falán már ott lebeg
Törlő ujja a fénynek.

Pásztor Béla: Nappal

Nappal éhbérért tollat rágok
És császárom, a tröszt ura,
Csörgő pénzével úgy táncoltat
Mint kígyókat a furulya.

Talmi ruháim fordítottak,
Jobb oldalt hordom a szivem.
Kutatja aggott két szülőm, de
Nem találja már sohasem.

Valaha én is gyermek voltam…
Most már csak adok és veszek.
Gyilkos kalandok után elrejt
Cinkos menhelyem: a tömeg.

Pár év és láncra ver a köszvény.
Testem kamrái telve már
Mésszel, epével, orv cukorral
S szemüvegem: a láthatár.

De éjjel, mikor nem lát senki
Elhagyom ócska fekhelyem,
Csillag-olajos izmaimra
Holdból szőtt ingem felveszem.

Aranyüveg a nevetésem,
Testetlen kürt az énekem.
Őzlábú szelek hátán szállok
Kibontott hajú réteken.

Körém sereglik szarvas, medve,
Pipacs és gomba: mind rokon!
S koronás álmok övezik már
Faágas ékes homlokom.

Pásztor Béla: Vörös havon

Ha üldözik a kígyót,
Hozzásimul egy ághoz.
Szárnyaival a lepke
Kék szirmokat utánoz.

Vadak a téli tájon
Hószürke bundát öltnek.
Ki venne nyíllal célba
Fát, virágot és földet?

Ha űzött kígyó lennék,
Sziszegnének az ágak.
Ha lepke volnék, szirmok
Szárnyakként csapongnának.

Bujdokló róka lennék,
A hó vörössé válna…
És velem hullnál, világ,
A gyűrűző halálba.

1941.

Pásztor Béla: Gyertyagyujtáskor

Az asztalon két megtört fényű gyertya
S az anyám szemében ezer gyertya ég…
Érzem már, hogy közeleg a vég.

Így megjártam én is a Golgotát
Fent vagyok… misztikus Koponyahegyen
Jaj, csak az Anyám velem legyen.

Nem félek, Anyám, ha itt vagy velem
Zúgjon bár lentről a fagyörvényű tenger
Az Anya előtt Isten is csak ember.

Mert akár Jézus, akár Lator a fiú
S keresztre viszik eszmék, vagy bűnös tragédiák
Egyforma Máriák vagytok Ti Anyák.

Könnyben úszik szemed… ne sírj Anyám!
Mert, ha a két gyertya el is lobog
Benned még aznap feltámadok.