Pável Ágoston: Rendelj egy másik csillagodra!

Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.

És mindannyian, bölcs és kába,
begörnyedünk ropogó vállal
a nyaktörő, szolga igába.

És törjük a fukar ugart,
mint vak gebék a taposó malomban,
és ráncigáljuk a sovány fuvart.

Hát sosem lesz már itt kulacsos pihenő?
Hát a bozót a patakparton
alattomos, fojtó indáival
apránkint s észrevétlenül
minden pipitéres tisztást benő?

Hisz birná még elkérgesedett vállam
az unszoló husángot,
s zsibbadt karom is a nyikorgó szekeret.
De eb ura fakó!
Én örökös, süket robot,
esti nyöszörgő jajongás helyett
kurjantani, kacagni is
szeretnék néha-néha,
ha mögöttem borús órákban
hosszúra hízik
az ólálkodó gond árnyéka.

Uram! én appellálok!
Mert engem itt előbb-utóbb felfalnak
a torkos kötelességkannibálok.
Én nem akarok itt maradni!
Parancsolj hát egy másik csillagodra,
hol szelídebb és ringatóbb a vizek sodra;
ahol lehetne hébe-hóba
a lusta verőfényen elhevernem,
elméláznom, elsütkéreznem;
hol a nap nemcsak hasznos égi állat
és szeszélyes központi fűtőtest,
de a vérben is bujtogató szent parázs,
ütem, bizsergés, csóva az idegben;
s a hold nem álmos éji lámpás,
mely felhők vállán bóbiskolva ásít,
de lélekodvakba is
ezüstszemekkel bevilágít.
Ahol legigásabb cselédeidnek is
kijutna egy-egy ünnepi,
pántlikás, csárdás kimenő.

Ha volna ilyen csillagod,
rendelj oda bőmarkú Gazda,
mielőtt megfagyaszt a
lelketlen, jégvermi robot.

Bárdosi Németh Jánosnak, az isten rádiósának

Pável Ágoston: Az új utak mind rendezetlenek!

Falu és város kinyujtózkodott.

S a lazán ölelő szélső palánk tövén
új világok csíráznak a gyomos talajból,
új élet serked, új dudaszó gajdol.

A tegnapi álmos burján alól
ma lüktető életerek kigyóznak szerteszét;
és tulipános, tavaszi vidámság
csipkézi
az új tűzhelyek napos ereszét.

Puszták törvénye: szűzi ugarán
új utakat keres a hangyanép.
S megannyi boly pöffeszkedik,
ahányat és amerre lép
a sürge nép.

De jaj! Bolytól bolyig, eresztől ereszig
az új utak még járhatatlanok,
s minden második lépésed elé
gödör ásít, göröngy leselkedik
utca szélétől utca széleig.

Mert messzebb vág a vágy, mint ér a kar,
és kubikolni, egyengetni
a felzaklatott ugaron
senki pusztázó emberfia nem akar.

Emberek!
Eszméljetek!
Az új utak mind rendezetlenek!

Pável Ágoston: Az apám járt itt egykoron

Ma Isten háta mögé leskelődtem,
megállva egy domboldalon
a halkan suhanó időben.

Körülöttem a margarétás réten
pöttön vityillók legelésztek
bárányszelíden, hófehéren.

És apám jutott az eszembe,
ki vagy ötvenöt éve itt,
ez ökörnyálas kis faluban
ütötte csapra balga, dús reményeit.

S valami meglökött… és elindultam
egy vándorlegény kihült lábnyomán
a kenderhajú, öreg legendák után.

Tágult inakkal, görnyedt háttal
még állt a kunyhó a soron,
hol apám örült-búsult egykoron.

Becsudálkoztam cseppnyi ablakán.
Apó s anyó szunyókált a sarokban.
S én halkan – mint ki lepkét hajszol –
beóvakodtam
a barna mestergerendák alá.

S kérdezősködtem az apámról.
(Tudtam, hogy nem hazug
falun a meseontó kályhazúg).

De ők fejrázintva felelték:
nem kuporgott sosem tűzhelyük melegén
az a vándorlegény.

És én tovább zarándokolva
szalmás csurgótól cserepes csurgóig:
a falu népét faggatom
minden bámész kapun,
minden muskátlis ablakon.

De a piros muskátlik
váltig
csóválták buksi fejüket;
s alább
a vidorszemű szarkaláb,
verbénák, mályva, szagos menta,
mind-mind azt sírták a szívembe:
elsüllyedt, meghalt a legenda.

Úgy fájt, fojtogatott
a süket temetői köd
ó bánatok, holt örömök fölött.
S hulló könnyeim az avar között
furakodva keresték
az összekuszált régi utakat,
és a beomlott, régi kutakat.

A falu tulsó szegletén
egy vén iharfa állt elém;
lehajolt őszes üstökével
útszéli, árva bánatomra;
s mesélni kezdte,
s fájó szívemre permetezte
a kérge alá bujt meséket
egy vidám, daloló legényről,
ki valamikor erre járt.

Én átöleltem a fa derekát
(mint elémtoppant drága nagyapámat),
s úgy figyeltem, megbékülve, zokogva,
a muzsikáló, meleg rigmusokra.

Rábatótfalu, 1931. őszén

Pável Ágoston: Így csak az anyák tudnak nézni

Sokszor találkozom
tereken, utcapartokon
egy-egy szorongó, sajkátlan hajótöröttel.

Óvatos, tolvaj surranással
– horgonyos, evezősebb jövevény –
bizonyára elhajókáznám
bús életzátonyuk tövén.
De kampós csáklyaként
menekülő tutajomba csimpaszkodik
rimánkodó reménykedésük,
és sóvárgó szemük
delejesen tapad boldogabb vitorláimra.

Biztosan tovább hajókáznám.
De érzem, hogy a kerítés mögött
(pilláik könnyharmatos sövényén keresztül)
az anyám szeme leskelődik
emberségem s markom felé.

Így csak az anyák tudnak nézni,
ha attól félnek, hogy a láng kilobban,
mit ők csiholtak egykoron,
s fogyó lélekzetükkel élesztgettek
jégveremben, csipkebokorban.

Kiszórok mindent tutajomból
a hajótöröttek elé,
s megkönnyebbülten,
vidáman tovább vitorlázom
új kikötők, új zátonyok felé!

S boldog megnyugvással tudom,
hogy anyám keze ott virraszt
az imbolygó kormányrudon.

Pável Ágoston: Annyit beszélnek máma gyűlöletről

Annyit beszélnek máma gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.
Nevezik Szentnek,
ösztönös életakarásnak,
haláltmegváltó bűvös csodaszernek,
és “szent” önkívületben
lobogtatják az irtózatos csóvát.

E fonnyadó, kialvó bolygón
mindenki gyűlöl valamit,
mindenki gyűlöl valakit.
Tengerként hömpölyög a gyűlölet köröttünk,
s a szánkig érő véres áradatban
iránytű nélkül, mint hajótöröttek,
fuldoklunk, vergölődünk.
És nincs Noéja ez új vízözönnek.
Noéja nincs, bárkája nincs,
bárkája nincs egy boldogabb, vidámabb,
fehérebb emberfaj számára.
És nincsen Ararát!
Az emberordas
süket a szeretet szavára,
s a gyűlölettel edzi agyarát.

Siralomvölgye ez a föld?
S mi tette azzá?
A Káin-örökség sátángarasa;
agyarkodás, acsarkodás
apák, fiúk és nemzetek között,
e földi Bábel sok csodája,
ezernyi nyelve és bálványa közt.
A Bábel alján sután őgyelegve
– pusztába tévedt bús zarándok –
csodálkozó, riadt szemekkel
csak elnézem a nyüzsgő hadivásárt.
Haragos öklök lendülnek felém,
tarajos nyelvek lázadnak reám,
s én dermedt szívvel, zakatoló aggyal,
megvert kuvaszként tovakullogok
a megbomlott, a százcsodájú
és ezerrémű új Bábel alól.

Uram! ha megváltozott őstörvényed,
s ha már a gyűlölet is üdvözít:
bocsáss meg Te gyarló szolgádnak,
hogy szeretettel néz minden teremtett lényre!

Az emberek meg nem bocsátanak.

Pável Ágoston: Daltalan húsz nyaram

Daltalan húsz nyaram!

Hová zuhantatok?
Hová fakult vakító fényetek?
Hová hűlt izzó tüzetek?
És hova halkult zengő hozsannátok?

Húsz évig hallgatott a dal.
Csak lelkem mélyén bujkált csörgedezve,
vísszhangtalan, halk csobogással,
mint bujdosó patak vize.

Mert vihar zúgott a pagonyban,
és kísértetek kísértettek.
S én menekülve önmagamtól,
apró gondokba temetkeztem,
s reggeltől-estig talicskáztam.
Szemem befogtam, hogy ne lássam
a hömpölygő irtózatot.
Fülem befogtam, hogy ne halljam
a bujdosó patak vizének
felzokogó csörgedezését.
S megpántoltam a szívemet,
hogy szét ne vesse semmi bánat,
utálkozás vagy szent harag;
hogy szét ne vesse vérem lüktetése,
parázsló vérem vad dörömbölése,
lázas isten- és emberkeresése.

Mert éjtszaka – kuvik! kuvik! –
csillagtalan, vak éjtszaka
örvénylett, zajlott körülöttem,
és fojtogatta torkomat,
s a nóta – torkomon akadt.

Igen!
Én húsz évig csak talicskáztam.
Süket robotban áztam-fáztam.
A tépett lombok közt bujkáltam.
Vagy búsan eltünődve,
gubbasztottam magányos ormokon;
vagy napról, fényről álmodozva,
csak bóbiskoltam a kemencezúgban.
S ha ki is nőtt a szárnyam néha,
reám csapott ezernyi héja,
s a szivárványos nappalok,
a rigófüttyös hajnalok,
a rímek, trillák, lágy tilinkók
feneketlen kútba zuhantak.

Daltalan húsz nyaram!
Nehéz sírással sírjatok,
hogy daltalan, hogy naptalan,
virágtalan és magtalan,
hogy könnytelen, örömtelen,
kilincseken, bilincseken
elsorvadtatok meddő árvaságban,
dermesztő, süket tetszhalálban.

* * *

Talán az őszök lesznek szépek!
S a szívemről a pánt lepattan,
s lehámlik róla minden kéreg.

Uram! Ó, adj még néhány őszi,
sugaras, dalos, bátorságos
és madárfüttyös délutánt!

Pável Ágoston: Apostolok érkezése

Jönnek!

Szűk gyárkéményeken, sötét tárnákon át
lopakodnak a kormos veritékhez.
Ott osonnak az ablakod alatt,
ha holdtalan éjféleken
kuvaszod vonítva felérez.

Nem látja őket senkisem,
és mégis
ezer tilalomfán keresztül
földetrengetve menetelnek
a barrikádok tetejére.

Ködoszlopok mögött bujkálnak,
felhőcsikókon,
szélparipákon nyargalásznak.
Földalatti titkos patakmedrekben
közelednek a rétjeidhez.
Csillogó esőszálakon
siklanak tikkadt ugarodra.
Minden barázdavégi fordulón
melléd furakszanak,
s míg törülöd a homlokod:
füledbe súgnak valamit
konkolyról, sáskáról, aszályról.

Otthon
poros családi szentjeid tekintetéből
és égretárt kutadnak tükrös fenekéről
leskelnek ámuló szemedbe,
mint nyűgöző, mint jóslatos igézetek.
A hitük ma még katakombás,
s az útjaik kálváriások.
De holnap vagy holnapután
már szentek lesznek
e véres-könnyes, veronikás állomások.

Jönnek!

Az irgalom van paizsukra edzve,
és minden útonálló,
pöffeszkedő vakondturást
lehengerelnek.

Egyszer majd ide érnek.
S belegázolnak
piócás, elnyűtt napjainkba.
És akkor mindenek megértik
évezredeknek bibliás meséjét
a konkolyos búzavetésről.

Jönnek!
Ott ülnek már
minden csikorgó, rozsdás szívkilincsen.
S egyszer biztosan reánk nyitnak,
mert velük van a boldog Isten!

Mécs Lászlónak, az új apostolok apostolának

Pável Ágoston: A fehér csend ma: komor kárpit

Valami fehér csend ereszkedett reánk,
mikor egy régi délelőtt
templomunkban elhallgatott a miatyánk.

S a beözönlő napsugarak színes szálain
angyalok sétálgattak fel s alá,
s lágyan-édesen muzsikáltak
egyhúrú nádi hegedűn.

Ma kopár, hűs falak között
tompán zuhog minden bőjti zsolozsmánk,
mint koporsóra hulló síri rög.
A szétlapuló tömjénfüstben
kopottan gomolyog a miatyánk.
S az angyaloknak vidám, lubickoló seregét
nyersen elhessegeti
a festett ablakok alatt hajrázó
hajtóvadászat:
a kattogó,
alagutakból elődohogó,
alagutakba fulladó,
véres síneken robogó életvonat.

A gyermekévek ünnepnapi fehér csendje
ma komor, nehéz kárpit.
És a zengő, angyalszitáló régi fény
vakuló lelkeinkbe
a gondok kormos üvegén keresztül
alig-alig villan sugárnyit.

Ősz Istvánnak, az őszi derek, őszi bánat ezüsthúrú poétájának

Pável Ágoston: Én éjjel aratok

A kis leányom
az éjjel nyöszörögve felriadt,
és pityeregve panaszolta,
hogy megint “olyat” álmodott.
Aztán a fullasztó lidércnyomástól szabadulva,
lelkendező, siró-mosolygó repeséssel menekült
a sárkányos, törpés és óriásos
csúf álomvilágból
a bujtató, becéző,
az apás, anyás, játékbabás valóságba.

Engem a zsombékos Való,
az emberlándzsás, farkasvermes,
halálhörgéses, ezerkarmú Élet
ijesztget-üldöz
a koldus nappalok komor, józan során,
és cseppnyi boldogságért,
parányi örömáldomásért
belehajszol a csillagmécses éjtszakáknak
álompárnás,
mindent kináló, buja, mély ölébe.

Én nappal csak lélektelen árnyékként tengek-lengek,
hináros, zátonyos, keskeny mederben
sziklás emberpartok között
görgetve-hömpölygetve árva sorsomat,
és éjjel élek-repdesek,
miként a fénybogár.
Nappal magváró, szomjú barázdáimba
csak ólmos könnyeket és sós verejtéket vetek.
De éjjelente
virágos, kacagó álommezőkön
nótázó, széles, hetyke kaszalenditéssel
tövigkalászos aranybúzát aratok.

A kis leányom
a valóságot váltja pengő álompénzzé.
Én fordítva csinálom.
Mert már régóta jól tudom,
hogy a legnyájasabb csillagzat
a valóságnak legkülsőbb párkányain,
a kertek alján leskelődő Hold.

* * *

És így esik, hogy éjjelente
Holdisten kegyes mosolyának bűvös árnyékában
– naphosszatt koldus robotos –
tövigkalászos aranybúzát aratok.

Pável Ágoston: Mentem a vasárnapi utcán…

Mentem a szagos vasárnapi utcán.
És mentem némi sütkérező,
tetszelgő, ködmönös rátartisággal.

Az egész utca: egyetlen zsivajgó kirakat.
Édeskés illatoknak langyos habjain
torlódva zajlanak
halk suttogások, rakétás szavak,
uszályos, émelyítő mosolyok,
és öntelt, hízott kacajok,
áttört harisnyák és áttört erények.
S vasalt nadrágok csíkos, mozgó oszlopáról
lebzselve szimatol
a tátogató férfiéhség.

Megvallom: csiklandozó kábulat
bizsergett ereimben,
mikor előttem összekoccant
két egymástleső térdkalács.

S ekkor egy oldalsikátor nyílásán
egy rongyos alak gyűrődött elő.
Ki tudja: hol szedte fel a garázda sors?
Ki tudja: milyen tövises, szeles dűlőkről
kuszálta ide a vak pillanat?
Didergő testén vacogott az inség;
szeméből sírt az úttalanság;
sápadt, zilált vonásain
a felvert, zaklatott vadak
réskereső nyugtalansága bujkált.

Megtorpant s értelmetlenül
tekintgetett körül a fényes, furcsa zsibvásáron.
Azután gyors inakkal elloholt,
mint aki sürge hangyabolyba lépett.
Mögötte
uszályként hosszan feketélt
valami sűrű,
penészesszagú, terhes borulat,
mint lápok nyirkát vonszoló patak,
ha szélesútú folyamok
megszűrt, kéktükrű, rendjébe szakad.

És én kesztyűs, krajcáros tenyeremből
némi derengő bűntudattal
gurítottam utána szívemet,
(Hulltában lecsörömpölt róla
az olcsó, színes kirakati máz).
Gurult, gurult a szív a járda szélén.
Útközben itt-ott megtiporta
egy-egy mókáskedvű női topánka,
egy-egy ténfergő férfiláb;
de egyet rázkódott a szív,
s gurult és hempergett tovább
az imbolygó rongyok nyomán.

S magam is lassan
szökevény szívem után bandukoltam.
Belül,
gazdátlan bordáim közt kongva kongott
egy messziről harangozó hang,
s a nyelvemen
így nyikorgott, így csetlett-botlott
megszégyenített emberségem:
“Bocsáss meg, kitagadott Testvér!
hogy a napfényen
pár hivalkodó, sütkérező pillanatra
elfeledhettem
bitang, barlangi létezésedet!”