Peterdi István versei

Peterdi István: Asszonyi lélek

Bár véletlen hogy élsz és egykor elmégy.
Mégis, derűs volnál és gondtalan.
S az élet játékos és oktalan
És arra kényszeritett, hogy velem légy,

Ki fertőzök a szenvedéseimmel,
Ki lelkem mérgét ép lelkedbe oltom,
Az igaz eggyet hazug százra bontom
S teszem, hogy (Gyönge!) mind a százat hidd el.

Ó hogy törnél le, látom, hogy ha tudnál.
Hogy örülnél a Létnek, ellenemre,
Ha ádáz harcban, – elme ellen elme –
Egyszer, csak egyszer, győzelemre jutnál.

Így csak sóvárgva vágyódol utána.
Mint rég elképzelt, rég várt szeretőt
Epedő, lázas szívvel lesed őt
S mint könnyes lelkű asszony az urára:

Gyülölve gondolsz rám és félelemmel,
A ki a lelked zsarnoka vagyok,
Kiméletlen és rossz és elhagyott,
De gondolkodó, kemény agyú ember.

Nyugat, 1909/6. szám

Peterdi István: Csak a mult

Pár emlékem van, mikből élek.
Egy felhős, fáradtarcú délután,
Egy fényes reggel, egy pár csodaéjek.
Pár karcsú lány, sápadtak mind s kevélyek
Ők kisérnek az élet tévután.

Munkálkodom, eszem és járok.
Külszinre: élek, mint él más ezer.
De benn borús fantómaimra várok:
Fényes falak, vén felhők, karcsú lányok
S a múlt fájó gyönyörét élvezem.

Nem a jelen az, mi gyönyört ád.
A Ma titkos zenék nélkül való.
Csak az emlék, mely évek ködén tört át
S váró szivedbe surran, amely föltárt,
Csak az tör meg és az vigasztaló.

Ma meg sem érzem, ami megsebez.
Mi ujjongásra késztet ma, felejtem.
De az még lelkem vasvesszője lesz,
Ez koszorút még fájó főmre tesz –
Nem vetem el, csak a szivembe rejtem.

Nyugat, 1909/8. szám

Peterdi István: Vasuton

Mért vetsz meg, mondd, mikor magasra mennék
S nagyon szép vágyak dolgoznak bennem
S mikor értékes eszményeim vannak
S mikor nagyon sok előitéletet
Legyőztem és évek során
Bizonyos finomsággal itélek és a dolgok
Ugy nőnek már agyamban, hogy kis képpé sorakoznak
S kivetődve, filigrán remekké válnak?

Mért vetsz meg, mondd, hiszen ha két szóm ejlik,
Bizonyos mélységből jön, melyet nagyon sokáig fúrtak;
És művelt dolgokon keresztül jő fel
S úgy tette izessé mindenféle érték
Mint a hegyi vizet, mely a föld finom anyagait oldta
Az út, a melyet megtett?

Nézd, ha azt mondom is: milyen szép a vidék,
Akkor gondold: én kétszáz képet láttam,
Akkor gondold: én kis pataknál sokszor nagyon megilletődni tudtam,
Akkor gondold: én nekem vonalak okoztak szörnyü kínt már
S nekem már torzul jelenik meg a vidék
És én már többet látok, mint felhőt és szürke földet
És hogy nekem már minden symbolum és megtisztellek
Ha bizalmasan mondom: szép a vidék
Mert sokkal is ezt mondanám, s nem is lehet
Mást mondani, mélyebbet, igazabbat.

Nézd és különben megvető mosolyon,
Nézd és közönyön, érdektelen arcon
Keresztül látok: neked is vidéked van csak;
Hogy a te ajkaidról se vasvázú hidak folynak
Vagy bányák, vasúti művek se lesznek, mik előtt
Meggörnyedve áll meg az ember és fél és ujjonghat egyben
Neked is húsz év más oldalról ötvözte érzékennyé bensőd,
Húsz év teremtett kis képzeteket, melyek gyorsan ringatnak nagy álmodásra
Neked is bőröd alatt és izmaid alatt
Finomra domított vékonypénzű valami munkál;
Csak: üres órádra látó szemed nincsen;
Csak: oktalanul gőgöd engeded nőni.
Csak: magad csalására erre a mosolyalapra állsz
S mosolyogsz le –
Te gyönge, te boldog, te ellenségem, te kevéslátó
Te csodatükör mely mutatsz magamnak
S mely előtt lecsukom a szemem.

Nyugat, 1910/4. szám

Peterdi István: Szerelem

Mondod: az ég… és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült –
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.

Mondod: az ég… és felnézel az égre.
Tépik szívem kis acélsodronyok;
A szerelem nő és a vér csorog;
Látatlanul megy az ügyecske végbe.

S azóta dédelgetve óv a lelkem,
Azóta szörnyen szenvedek miattad
S a szó miatt, mely megaláz és felken.

Az ég… minden bűvöd ez egy szóban kicsattant
S bár látom, látom, vak vagyok és dőre.
Ujjongva roskadok a lábadhoz, a kőre.

Nyugat, 1908/16. szám

Peterdi István: Tanitás

Világ rendül, égbolt mélyebb, éj sötétebb, szó jelentőbb – rendbe, rendbe!
Bele nem halsz ebbe a szerelembe!
Pedig úgy kellene lenni,
Szépen elköszönni és menni,
Várni: a szíved megáll-e,
Ha igen: micsoda gyönyörűség lenne az az utolsó sóhaj!…
De hogy néz-e feléd, vár-e
Fogcsikorogva lesni. Töprengeni: kár-e
Halálos sóvárgással tölteni a drága időt?
Ezt is elvégezni, azt is, ráeszmélni, hogy a szíved megint retteneteset dobban!
Este undorítón érezned magad, reggel jobban…
A szót vizsgálni, amit hallottál tegnap: tegnap ilyet hallottál, ma minőt
Kell majd hallanod? : ez kevés.
Ez a régi, bújkáló szenvedés,
Ha jól meggondolod, ilyen már volt, elmúlt, nem lett belőle semmi, nem kell!
Meghalni, ha lehet, igen! : világ rendüljön, égbolt legyen mélyebb,
éj sötétebb, szó jelentőbb – utóljára; ha nem:
untatsz ezzel az ostoba életeddel!

Nyugat, 1927/1. szám, 1920, Oroszország

Peterdi István: A kedves lány fedd

Halkan nevetnem kellene a gáncsoló szavak alatt,
Az idegen szájba nézni s az idegen fogakra.
Ah, lelkem most simogató szót is közönyösen fogadna
A szoba kicsiny, s az idő örök; az idő örök és halad…

Az idő örök és halad, s mi vágyaim szárnyukszegettek!
Az est künn végtelenül nagy, s hogy keltem fel reggel, s mi lettem!
Ah, jobban tudom, mint ez a beszélő száj, hogy el lehetne temetni engem,
Szédűlő szemem is a jövőbe tekinteni retteg.

Kinek szivembe sorsom nagy fájdalma lopózik
S az egész világ és eddigi tetteim emléke fojtogat
Elborúló szemem a gáncsoló vörös szájon mégis gyötrődve csókolózik.

Mégis az ő mérge itatta meg agyam, hogy a rettegett kép most is felfejlett előttem
Hullj a szivembe, kétségbeesés, mint a halottraváltó, oly erőtlen
Akaratom: fenséges gyász helyett, mint annyiszor, reszkető biborszint bontogat.

Nyugat, 1911/7. szám

Peterdi István: Élni?

Élnék, csak tudnék egészben élni,
Nem perceket, mik feltámadnak itt-ott.
Fényben mutatnak pár éjfélszinű titkot
S ellobbanón nem tudnak újra égni
S eltűnten, eltagadják magukat.

Örök ha volna tisztánlátásom
S meddig? s mirét? s hogy? újra kérdenem
Mindig nem kéne és eszméletem
Fel nem horkanna gyakran: sirom ásom!
Mert tudnám: csakis erre visz utad!

De szörnyű felriadni rémülettel
S szerelmet vallani utána, elcsitultan;
Majd hallani: a lelked ujra készületlen!

S várnod az új mementot, félve, dultan –
És enned, innod közben, űzni dolgod
Mig, hogy utadra menj
(Nem akarva, de törve, megfásultan, elbutultan)
Sarud megoldod.

Nyugat, 1909/6. szám

Peterdi István: Egy húszéves lánynak

Aki húszéves, az hunyja be szemét
Mikor úgy érzi, valamit tennie kell és kábult
Attól, hogy amihez fogna, nincs, vagy messze van.
Az húnyja le. Idővel ő megérik. Az, amit várunk,
Csirázik és nő. Egykor eltelíti
A lelket és egy napon él és szilárd a világ.
Addig csak járjon és keljen és fájjon. Ne lelje helyét
Az ő nyugtalanságát ki bánja? és mi vész el
A világból azért, hogy ő nem csinál semmit.
Majd él és cselekszik helyette más.
Élet haszontalan szerszáma: hányódjék szép hüvelyében!
Lógjon és lengjen. Egy napon mély csillogással
Csillog a létre s merül el anyagában;
A létnek eggy lesz; neki mély öröm.
Csak semmi kétség! kétségbeesés! Csak közöny, közöny!
A lélek gép, mely önmagát faragja;
Idő kell neki. Mindnyájan megnyugszunk.
Húszéves lány, te másik, halott, akin nevettem
Egyszer: azt bánom. Kész voltál s egész,
Csak nyers még. Túlsok anyag: kevés elhullott forgács:
Megszüntél fogyni. Az élő ne féljen,
Ha holnap menne: csak sírnék utána.
Az élő legyen nyugodt s tudjon várni.

Nyugat, 1911/24. szám

Peterdi István: Mégis

Te is olyan vagy mint a nők,
Kik életemhez közel állnak,
Esznek-isznak és csevegnek és járnak;
Ha nem is álmodom a te finom lelkeddel csillogó jövőt,
– Veled is hajlik rossz alakom az utcán
A kávéházban gond gyötör és kényelmetlen szobám és le-legyőznek mások:
Hadd nézegessem, bolond, – arcodon a finom faragások
Játszó árnyékát s ruháid könnyű hajlásain úszván
Hadd gyötrődjem és szinesedjék torlódó gondom s emésszen édes nyugtalanság.

Nyugat, 1911/5. szám