Peterdi István: Asszonyi lélek

Bár véletlen hogy élsz és egykor elmégy.
Mégis, derűs volnál és gondtalan.
S az élet játékos és oktalan
És arra kényszeritett, hogy velem légy,

Ki fertőzök a szenvedéseimmel,
Ki lelkem mérgét ép lelkedbe oltom,
Az igaz eggyet hazug százra bontom
S teszem, hogy (Gyönge!) mind a százat hidd el.

Ó hogy törnél le, látom, hogy ha tudnál.
Hogy örülnél a Létnek, ellenemre,
Ha ádáz harcban, – elme ellen elme –
Egyszer, csak egyszer, győzelemre jutnál.

Így csak sóvárgva vágyódol utána.
Mint rég elképzelt, rég várt szeretőt
Epedő, lázas szívvel lesed őt
S mint könnyes lelkű asszony az urára:

Gyülölve gondolsz rám és félelemmel,
A ki a lelked zsarnoka vagyok,
Kiméletlen és rossz és elhagyott,
De gondolkodó, kemény agyú ember.

Nyugat, 1909/6. szám

Peterdi István: Csak a mult

Pár emlékem van, mikből élek.
Egy felhős, fáradtarcú délután,
Egy fényes reggel, egy pár csodaéjek.
Pár karcsú lány, sápadtak mind s kevélyek
Ők kisérnek az élet tévután.

Munkálkodom, eszem és járok.
Külszinre: élek, mint él más ezer.
De benn borús fantómaimra várok:
Fényes falak, vén felhők, karcsú lányok
S a múlt fájó gyönyörét élvezem.

Nem a jelen az, mi gyönyört ád.
A Ma titkos zenék nélkül való.
Csak az emlék, mely évek ködén tört át
S váró szivedbe surran, amely föltárt,
Csak az tör meg és az vigasztaló.

Ma meg sem érzem, ami megsebez.
Mi ujjongásra késztet ma, felejtem.
De az még lelkem vasvesszője lesz,
Ez koszorút még fájó főmre tesz –
Nem vetem el, csak a szivembe rejtem.

Nyugat, 1909/8. szám

Peterdi István: Vasuton

Mért vetsz meg, mondd, mikor magasra mennék
S nagyon szép vágyak dolgoznak bennem
S mikor értékes eszményeim vannak
S mikor nagyon sok előitéletet
Legyőztem és évek során
Bizonyos finomsággal itélek és a dolgok
Ugy nőnek már agyamban, hogy kis képpé sorakoznak
S kivetődve, filigrán remekké válnak?

Mért vetsz meg, mondd, hiszen ha két szóm ejlik,
Bizonyos mélységből jön, melyet nagyon sokáig fúrtak;
És művelt dolgokon keresztül jő fel
S úgy tette izessé mindenféle érték
Mint a hegyi vizet, mely a föld finom anyagait oldta
Az út, a melyet megtett?

Nézd, ha azt mondom is: milyen szép a vidék,
Akkor gondold: én kétszáz képet láttam,
Akkor gondold: én kis pataknál sokszor nagyon megilletődni tudtam,
Akkor gondold: én nekem vonalak okoztak szörnyü kínt már
S nekem már torzul jelenik meg a vidék
És én már többet látok, mint felhőt és szürke földet
És hogy nekem már minden symbolum és megtisztellek
Ha bizalmasan mondom: szép a vidék
Mert sokkal is ezt mondanám, s nem is lehet
Mást mondani, mélyebbet, igazabbat.

Nézd és különben megvető mosolyon,
Nézd és közönyön, érdektelen arcon
Keresztül látok: neked is vidéked van csak;
Hogy a te ajkaidról se vasvázú hidak folynak
Vagy bányák, vasúti művek se lesznek, mik előtt
Meggörnyedve áll meg az ember és fél és ujjonghat egyben
Neked is húsz év más oldalról ötvözte érzékennyé bensőd,
Húsz év teremtett kis képzeteket, melyek gyorsan ringatnak nagy álmodásra
Neked is bőröd alatt és izmaid alatt
Finomra domított vékonypénzű valami munkál;
Csak: üres órádra látó szemed nincsen;
Csak: oktalanul gőgöd engeded nőni.
Csak: magad csalására erre a mosolyalapra állsz
S mosolyogsz le –
Te gyönge, te boldog, te ellenségem, te kevéslátó
Te csodatükör mely mutatsz magamnak
S mely előtt lecsukom a szemem.

Nyugat, 1910/4. szám

Peterdi István: Szerelem

Mondod: az ég… és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült –
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.

Mondod: az ég… és felnézel az égre.
Tépik szívem kis acélsodronyok;
A szerelem nő és a vér csorog;
Látatlanul megy az ügyecske végbe.

S azóta dédelgetve óv a lelkem,
Azóta szörnyen szenvedek miattad
S a szó miatt, mely megaláz és felken.

Az ég… minden bűvöd ez egy szóban kicsattant
S bár látom, látom, vak vagyok és dőre.
Ujjongva roskadok a lábadhoz, a kőre.

Nyugat, 1908/16. szám

Peterdi István: Meddig szerelem?

Én nem voltam akkor én.
Mégis, hová lett száz romboló éjszakám s megmosolygása annak ami van?
– Valami csendet parancsolt és csendet tertemtett agyam lázadó sikátoraiban.
És nem mosolyogtam azon, hogy szembenülünk
És hogy most kék szem, zöld ruha, keskeny kéz s ibolyacsokor delejez s hogy akarok aludni
S hogy állunk, állunk, amig úgy érzem hogy repülünk
S hogy a gondolhatlanul nagy és keringő világról s életeiről s üzleteiről mit sem akarok tudni
És azon, hogy tudom, hogy most valahova, másfelé gondolsz –
S hogy mégis reszketve, remegve fognám a percet
S hogy megöregszünk sápadtra vál, távolodik, semmibe vész ami ma a szivembe metszett –
S hogy a jövő szörnyű csapásokat nekünk is tart és hordoz…
Hogy nem mosolyogtam akkor ezeken!
Hogy megtagadva, elfelejtve régi-régi énem: születtem újra! –
Hogy lehetett? És hányszor fog még lehetni?
És meddig kell okulnom, s alázkodnom s vigasztalódnom, míg mondhatom: a tanulásnak vége
És nyugodt és isteni életemet élem…
Meddig?… Meddig?

Nyugat, 1909/4. szám

Peterdi István: Múló felbuzdulás

Most leomló ruhádban, mely finom fehér alakod rejti
Most puha fekete hajaddal
Ülhetnél ide bár, hogy nagyon megszégyenülnék;
Hogy létezne, ne csak árnya keringene bennem:
Nincs ok arra, hogy élj s arra, hogy éljek.

Hej az aranyos liget s a zörgő lombú ősz
S mi két kis alakunk a nagy fák züllő koronái alatt
Jaj a puha köd, mely szürke szemeid zavarta mélabúsabbá
Mely semmi volt! S a nedves levelek alatt feküdni
Együtt vagy egyedül – eltakartan, kivontan ebből az őszi képből
Milyen mindegy lett volna.

Hogy állnak ezek a rettenetes házak
S hogy méltóságosabb a kő, mint a patak és mint az erdő
Hogy hazugabbak ezek, hogy nem tűrik
Köznapi: minden-életed tudatát –
A munkáét és az életét
És a cselekvését.

Nincs rokonom s nincs ismerősöm
És nem kell senki
Ki fellebbenti
Ki megmozdítja
A ködfalat, mely körém merevült
Mely eltakarja Álomvilágot
Kicsi világot
Gyerek világot
Játékvilágot
Ettől a nagytól, ettől az erőstől, ettől a felnőttől
Amelyben élni jó, sokközöttegynek,
Munkásnak –
Semmi másnak.

Nyugat, 1909/21. szám, Berlin, 1909. október

Peterdi István: Végzet

Mi haszna, hogy a szűz utakra vágyom
Mi haszna van, hogy keresem a Szépet.
Oly sok van, küzdőtársam a világon
Oly sok, kinek szive-reménye tépett.
A szánandónál szánandóbb vagyok.
A szép kinok között sem egyedül;
Nem leng fekete zászlóm legelül
Vészcsillagként bús sorsom nem ragyog.

Ki látja meg tikkasztó szomjuságom
Mellyel az elérhetetlent szomjazom.
Könnyet ki ejt a szétdult ifjuságon
Mely tépve is küzd – egy fantomtorlaszon.
Ki mondja: ez a legnagyobb bolond
Mig szemében titkos csodálat ég –
Oly sok az álmok harcolója még
Sok lekötött karú lélek-Botond.

Szép koszorú nem hajlik le fejemre
Mely szenvedéseimért megjutalmaz.
Ki sem monja: ez a finomabb elme
A többi csak ideg és faggyúhalmaz.
Sokan vagyunk, kiknek fáj a világ
A mélyennézés már oly közönséges.
Ujjongjon mind, ki piros, egészséges
S kinek tiszta gyönyör egy szál virág.

Az a boldog csak, ki egész magános:
A kire ujjával mutat a tömeg.
Rajongója egy ország – vagy egy város!
Osztott kiválóságban nincs köszönet.
S boldogtalan, aki tapsokra vár
A kinokért, miket lelkében hordoz:
Lármára, mely nem enyhit és nem oldoz
S mit el nem nyer, mert tört nyomokba jár.

Nyugat, 1908/24. szám

Peterdi István: Budapesthez

Kőrengeteg, zsibongó város
Eljő egykor a végitélet.
Fénylő szemed tört lesz, homályos
Vad dőzsölésed végit éred.
Elhallgatnak arany asszonyaid.
Halvány hercegeidről a jelmez lehull –
Nagy örömöd sós könyeidbe fúl
A vér-nap sápadt, vén arcodra nyit.

Kőrengeteg, zsibongó város
Akkor táncot járunk fölötted.
Szellemsereg: most sok magányos
Ember, kinek szivét gyötörted.
Szegény Lázárok lakomáidon.
Bolond koldusok, kik fényed után vágyunk
Boszút áll aznap mi nagy magányunk
És ujjong megdőlt palotáidon.

Megtépjük selyem köntöseid;
Gazdájuk vesztett bársonyodat.
Hol most királyok bölcsője ring
Lerontunk márványházsorokat.
Szörnyűk leszünk, mint a gyászangyalok.
Irgalmatlanabbak, mint a Végzet, százszor.
Mert elnézed most, hogy lelkünk gyászol.
Nagy nyomorunkban nem nyujtod karod.

De hogyha majd romokban fekszel
S a Múltság ezüst lelke leng föléd;
Holt köreidbe zártad a béke örökét
És ellenségeidtől megmenekszel:
Leszállok rád és megcsókolom földed.
Megkönnyezlek hűn és megáldalak.
Ó, mert valaha nagynak láttalak,
Mert nagy szerelmem hozzád meg nem ölted.

Nyugat, 1908/19. szám

Peterdi István: Egy húszéves lány halála

Olyan kicsiny volt s olyan közönséges s mégis boldog.
Mert sírt ha arra gondolt: élni; s lelkét megszentelték a könnyek.
És minden képzelt kinját gyógyitotta az elképzelt kereszt mit elképzelve hordott
És mind büszkébben emelődőtt feje s arca sugárzóbb lett s járása könnyebb.
És mikor meghalt, véletlenül csak mert valakinek halnia kell, csak mert ez szükség
Volt egy mosolya, amivel mosolyogta: itt megy el a Szép, a Jó, az Érték, az Egyetlen
Amivel megáldotta az élet gazzát, a millió, de sose látott vére tüskét
S mint aki erőszakos, mint aki büntet, mint aki kegyetlen
Szilárdul, megfontoltan, lassan hunyta le szemét.
S még csak nem is szeretett senkit.

Nyugat, 1909/4. szám

Peterdi István: Ne legyen áldott

Az legyen áldott, ki sose mondta: hiába.
És vissza se nézett és vissza se vágyott.
S töretlen erejét oltotta be fiába
És vette és élte és nem magyarázta a világot.
És mikor meghalt, nem gondolt semmire.

Az legyen áldott, ki úgy élt, mint virág a réten.
Örült ha érte nap és éledt az esőn.
És nem sírt nevetőn s nem mosolygott sötéten
Egészséges, verekedő fiát ölelte repesőn
És gondolhatta: Nem volt bün, hogy voltam.

De jaj, ki sírt mert volt s szeretett csak, mert szeretnie kellett.
Ki tudta, hogy finom velőt teremthet s törékeny vállat és erőtlen mellett
Ki tudta, hogy mi néki kardcsapása, fiában palloscsattanássá nő meg
És megragadta mégis derekát és ajakára nyomta ajakát a nőnek.
Az ne legyen áldott.

Az ne legyen áldott.

Nyugat, 1909/6. szám