Péteri Takáts József

Péteri Takáts József: A költéshez

Versszerzésnek tudománya!
Az észnek szép találmánya,
Üres órák eltöltője,
Terhes gondok enyhítője,
Nincs mértéke becsednek!

A jámborság dicsősége,
A barátság édessége,
A természet vidámsága,
Az életnek boldogsága
Általad nevelkednek.

Magát, s földijét mulatni,
A nyelv görcsén simogatni,
Mást halhatatlanná tenni,
És egyszersmind azzá lenni,
A te erőd hatalma.

De nem célom mást dicsérni,
Sem örök időket élni:
Ha hivei közé tenne
Hazám, munkámnak ez lenne
Legkedvesebb jutalma.

Péteri Takáts József: A reggel

Szűkül a hajnalnak rózsa pirossága,
Támad a reggelnek eleven világa.
Már a hegynek arany bércén fényeskedik,
Majd halkkal a csendes völgybe ereszkedik.
Itten megpillantja a szűz virágokat,
Melyek széjjelhintik kedves illatjokat,
Felnyitván kebleknek legbelsőbb részeit,
Ahol zárva tartják a harmat gyöngyeit.
A gazdag mezőn is majd nevet sugára,
Mert a mag kalászba megy már nemsokára.
Az erdőnek is fogy mély homályossága,
Világoszöld színre nyílik vidámsága.
Azért a Madarak álmokból ébrednek,
Versenyt énekelve örömnek erednek;
A felkelő napot hangosan köszöntik,
Hál-adó szivöket példánkra kiöntik.
Hagyd el tehát édes álom már szememet;
Már kinyugosztaltad elfáradt testemet.
Lám a Nap is azért tűnt el csak előlünk,
Hogy megáldja akik távol laknak tőlünk:
Mihelyest megtette amott kegyességét,
Megtér, s velünk közli újra fényességét;
S fedje bár a felhő néha tekintetét,
De meg nem gátolja soha szeretetét:
Mint a jámbor ember, ha nincs is nézője,
Néma titokban is sok jóknak szerzője.
Eljár a Nap híven a maga útjában,
Amint az Alkotó szabta jóvoltában:
Hogy mi is bétöltsük szentül tisztségünket,
S a kis galyibákért ne ejtsük kedvünket.
S noha annyi jót, mint a Nap nem tehetünk,
De célunknak mégis úgy megfelelhetünk:
Hogy a szép estvének béköszöntésével
Iparkodó szívünk nyughatik békével.

Péteri Takáts József: Az estve

Immár a sík várost füstös köd takarja!
Ki a nyugvó Napot szemlélni akarja,
Ide jöjjön ezen zöld domb tetejére,
Az ég s föld csudái tág nézőhelyére.
Íme már a szellő felkapott szárnyára,
De csakhamar leül vagy a fa ágára,
Vagy a zöld vetések tetejét megszállja,
S a játszó habok közt magát ott lóbálja.
A hegy, völgy is kezdi hinteni illatját,
Felfogván az égnek lehulló harmatját;
Melyben minden, ami nappal ellankadott,
Megfürdött, s újulva ismét feltámadott.
Az egész környékben a munka kezd múlni,
Ki-ki mezejéről haza kezd indúlni,
A bőgő csorda is ballag bő tőgyével,
Hogy dézsákat töltsen jó édes tejével.
De a szolgáló is siet kosarával,
Hogy viszont jól tartsa szedett zöld gallyával.
A juhász késéri gyapjat termő nyáját,
S ártatlan kedvében megfújja dudáját.
Azonban mindenütt a zaj csendesedik,
Míg a nagy Természet el nem szenderedik.
Az égről is leszáll az éj szelídséggel,
Erdőt, falut, mezőt béfed setétséggel.
Én ezek közt nyugodt lelkiismérettel
Imádom azon jót méltó tisztelettel,
Akinek régenten isteni szavára
A csendesség élő erőt vett magára.
Ha a Hold ártatlan világával felkél,
Tudván, hogy amely részt felém fordít, csak fél,
S mégis gömbölyűnek tetszik, csudálkozom,
Látom, hogy gyakorta könnyen csalatkozom.
Ha megfáradt testem pihenni vágyódik,
Nehéz szemem is már önként bécsukódik:
Nagyhamar örömmel felbontom ágyomat,
Mert nem félek, hogy kár rémítse álmomat.
Ha az Est-csillagát már alig láthatom;
Végy, mondom, öledbe édes nyugodalom;
Képe vagy te ama hosszasabb éjjelnek,
Mely után nincs vége az örök reggelnek.

Péteri Takáts József: Kerüld a pört

Hogy az eső el eredett,
Egy kényes Juh meg ijedett,
S a sűrű bokrokba mászott.
Igaz, hogy ott meg nem ázott:

De még nagyobb kárba esett;
Mert amíg jó időt lesett,
A tüskékbe megakadott,
S gyapja java ottmaradott.

* * *

Így néha megkárosodik,
Ki Ügyészhez folyamodik;
Sokszor nagyobb a veszteség,
Mint a pörből várt nyereség.

Kis János hasonló verse: https://www.eternus.hu/vers/2225