Petrőczy Kata Szidónia: Más. Hol vagyok nem vágyok…

Keseredet szívem immár mihez bizol,
Szomorusagidban kihez folyamodol.
Nincsen ez világon ki tanácsot agyon
Avagy meg vigasztallyon.

Ki lehetne vallyon oly igaz barátod
Kinek jelenthetnéd te titkos bánatod
Azt nem találhatod, magadat fogjatod
Fájdalmidat jajgatod.

Mert szintén az földig nyom az keserűség
Elfogyot s. nem ujiul benned az reménség
Kik csak éjiel nappal igy epecz sok búval
Sok titkos sohaitással.

Az reméntelenség benned nevekedik
Senki fájdalmidon nem is szánakodik
Sőt inkáb nevetnek tapsolván örülnek
Az te irigyid ennek

Neveli kinodat az titkos halgatás
Hogy nem jelentheted senkinek fájdalmas
Jaj már így kinlódván magadot fogyotván
Élsz könyveket hullatván.

Senyvedgyed békével szomorúságidot,
Mert az mennyi Úr tudja fájdalmidat,
Terjeszed elejben ügyedöt s ő ebben
Megsegít keresztedben.

Ő gyógyíthatya meg az te sérelmidet
Jó irral köti bé halálos sebedet,
Titkodnak tudója csak ő orvoslója
Igyednek pártfogója.

Bizzál azért benne mert ád könyebséget
Az te keresztedbe nyujt még segitséget
Ha sujtol is itten de azután Menyben
Meg nyugot nagy örömben.

Petrőczy Kata Szidónia: Más Ének. Egy Török Notára

Bánat tengerébe merült
Szomoruságba torkig dőlt
Új sebek miat elréműlt
Szívem mert bánatya újult.

Kétségé fordult reménje
Homályba burult napfénje
Mint az tengernek fövenje
Oly sok ‘s mélj búja örvénje.

Bágyasztya a sok sohajtás
Kibül árad könyhullatás
Meljet követvén jaigatás
Sebemnek igen fájdalmas.

Mint sebes szelek zugási
Tenger vize áradási
olljak mint vizek foljási
Bánatimnak ujulási.

Szüntelen egymást követik
Egy nem mulván más adatik
Mint sebes nyíllal lőtetik
Bús szívemet sebesítik.

Jai nékem szeginy fejemnek
Nints segétője igyemnek
Sem szánoja inségemnek
Igy kell mulni életemnek.

Sok zokogással oráim
Folynak jai megunt napjaim
Buval telljes esztendeim
Mulnak ‘s ujulnak sebeim.

Az idők mulásival is
Könyebségem akár hol is
Nints ‘s ront veszt sok bum jai mégis
El fogjott reménségem is.

Békességes türés kell hát
Meljel vigasztallya magát
Bús szívem szomorúságát,
Bízza Istenre fájdalmát.

Véget vetek verseimnek
Mert nints bennek bús szívemnek
Vigasztalása lelkemnek
Sőt áradása könyvemnek.

Petrőczy Kata Szidónia: Más. Apácza Notára

Mi lehet világba már annál nagyob kín
Mint az szívnek gyötrelme
Ki magával nem bír czak ohajt könyvezvén
Ujul sebe sérelme.
Usz sűrő könyveim mint Tenger habjain
Jaj nintsen segedelme.

Minden felől iri nyillja bánatinak
Oh mint jaigatya sebét
Nintsen reménségbe szomorúságinak
Érhesse immár végét
Mert reá todulnak szüntelen harczolnak
S nem várja könyebségét.

Szerencsétlenségnek boldogtalan czéllja
Az bús háborodot sziv
Az ki sok sebeit jaigatva számlállja
Mert nem állandó ‘s hív
Kinczével kinállja hogy veszélj talállya
Szüntelen ellen vív.

Ha tettet is néha kinnjait tagagya
De el nem titkolhatya
Ajaka mosolyog de még is más tugya
Szívibe fül bánatya
Magát halni hagya mint virág ha ragya
Veri és elhulattya.

Oh én boldogtalan nékem is ez sorsom
Jai jai sebem fájdalmi
Bánatim sokságát jelentik ritmusim
Jai jai szívem kinnyai.
Világba nints másom igy kinlódó társom
Jai jai szívem gyötrelmi

És hogy meg nem szánnja senki panaszimot
Jai fái szomorú szívem.
Csak néked Úr Isten szörnyű fáidalmimot
Jelenti meg bús fejem
Mostan panaszimot rövid ritmusimot
Könyves szemmel végezem.

Petrőczy Kata Szidónia: Más. Haloti Notára kit szoktak trambitálni.

Oh én boldogtalan, ó keserves sorsom,
Kinek holtig búba lészen maradásom,
Mint tenger habjain, olyan én forgásom,
Szerencse kerekén no sok változásom.

Mert, jaj, Titiuskint, rágattatik szívem,
Változó szerencsém miatt bágyad lelkem,
Földhöz verettetett már minden jókedvem,
Mert az porba hever virágzó életem.

Naprul napra az bú nevekedik rajtam,
Véletlen esetem, mert, jaj, ezt nem vártam,
Boldogulás helyett ím, mire jutottam,
Gonosz szerencsének tárgyul adattattam.

Mostaha kezei íme, mely súlyosok,
Céljokká töltenek az sok változások,
Áradnak bánatim, mint bő vízfolyások,
Mint tengerbe csöpp víz, én fájdalmom oly sok.

Oh mérges nyíljai, jaj, mint sebesítnek,
Oh sok változási végre megemésztnek,
Vége életemnek mert, jaj, csak ők lésznek,
Erőmet fogyatván majd az sírban tesznek.