Mikor az ég megharsan:
Isten szól a viharban.
Szava: dörgő kiáltás.
Szeme fénye: villámlás.
Mikor az Úr megbékűl:
Lemosolyog az égbűl.
Béke leng nagy világán,
Szeme fénye: szivárvány.
Mikor az ég megharsan:
Isten szól a viharban.
Szava: dörgő kiáltás.
Szeme fénye: villámlás.
Mikor az Úr megbékűl:
Lemosolyog az égbűl.
Béke leng nagy világán,
Szeme fénye: szivárvány.
Viszi, viszi folyóviz a virágot,
De meguntam ezt az egész világot!
Mért is voltam a szerelem bolondja?
Örömömet elragadja, sodorja.
Nem érdemes tiszta szivből szeretni,
Nem érdemes szived egyhez lekötni.
Hajolj ide, hajolj oda, mint a nád,
Jó barátom, neked áll majd a világ.
Beteg vagyok egyetlenegy szótul,
Fáj a szivem, talán be se gyógyul.
Ezt az egy szót feledni nem lehet.
Mint a tövis, szúrja a szivemet.
Vedd ki, rózsám, a tövist szivembül!
Áldalak egy életen keresztül.
Hogyha meg nem szabaditasz tőle:
Ez a tövis visz a temetőbe.
Azt hittem: virág vagy,
Életem virága,
Szomoru sorsomnak
Egyetlen rózsája.
Nem vagy virág, nem vagy,
Tudom már, ismerlek –
Fájdalmas tövise
Te vagy a szivemnek.
Azt hittem: sugár vagy,
Életem napfénye,
Szomoru sorsomnak
Mosolygó reménye.
Nem vagy sugár, nem vagy,
Tudom már, ismerlek –
Fekete felhője
Te vagy a lelkemnek.
Téged az én szivem soha el nem feled,
Mégse lennék boldog soha többé veled.
Csapodárságoddal nagy sebet ejtettél,
Be nem gyógyitanád, akárhogy szeretnél.
Álmomba’ se lássam gyönyörű orczádat!
Jaj, ha rám mosolyog: elfog a búbánat.
Sohajtsak, epedjek: csak maradj te távol!
Takarja be képed sürü, sötét fátyol!
Te voltál királyném,
Uralkodtál rajtam.
Karomat, szivemet
Teneked áldoztam.
Harczba’ voltam érted
Az egész világgal,
Trónodat megvédtem
Egy kis szál virággal.
Egy kis szál virág volt
Az én nagy fegyverem,
Illatos rózsaszál:
A tiszta szerelem.
Nincs többé felettem,
Nem is lesz hatalmad:
Biboros ruhádnak
Fényét bemocskoltad.
Leszaggatom rólad,
Kidobom a szélbe;
Milyen királyné vagy:
Szerte hadd beszélje!
Lelöklek a trónról,
Nem való vagy oda –
Nem illik fejedre
Az arany korona.
Lábammal taposom
Arany koronádat –
Még csak egy könyet se
Hullatok utánad.
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Lágyan csendül hangja,
Mint a messze rónaságon
A puszták harangja.
Álmodó madárnak
Édes sóhajtása,
Rengő rózsaleveleknek
Szelíd suttogása.
Bűvös-bájos a magyar szó,
Szépen szóló muzsikaszó.
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Büszkék legyünk rája!
Fölharsan, mint a viharnak
Zúgó harsonája.
Zeng a bérczek ormán
Felhőkkel beszélve,
Fönséges nagy siralmában
Fölkiált az égre,
Könnyet szór a csillagokra,
Keservinket panaszolja.
Nincsen szebb nyelv a magyar nyelvnél,
Cseng szabadon, bátran,
Mint a hősnek kardja csattog
Villámló csatákban,
Ezredévnek őre,
Szabadság védője,
Benne van a magyar nemzet
Múltja és jövője.
Csengj, te szép kard, láng-lövelve,
Ősapáink drága nyelve!
Az én lelkem feketébe öltözik,
Cziprusfának tetejére költözik.
Magára szed minden sötét bánatot,
Eldanolja, hogy a rózsám elhagyott.
Ne higyj, ne higyj se leánynak, se habnak,
Majd meglátod, jó barátom, megcsalnak.
Ez is, az is, ki tudja, mit rejteget,
Ez is, az is rászedett már engemet.
Minek tépted össze az én hű szivemet!
Minek szórtad szét, mint a rózsalevelet!
Még összetépve is nevedet sohajtja,
Még széjjelszórva is szerelmét susogja.
Hullatsz még utána keserű könyeket.
Összeszednéd még te eltépett szivemet.
De hol találod meg ezen a világon?
Kit a szélnek szárnyán, kit a tüskeágon.
Nagy tengerzúgását
Hallod-e szivemnek?
Haragos villámát
Látod-e lelkemnek?
Szeretnélek, csalfa,
Halálra sujtani,
De karom gyöngéden
Megfogja valaki.
Anyám siró szeme
Tartja vissza karom –
Nem tudok rosz lenni,
Hiába akarom!